Karácsonyi csend helyett

Igen, azt hittem, csend lesz és írhatok, de nem volt, így már most látom, ez részben posztumusz blog lesz végül.

Nem volt csend, mert a karácsonyi vendégünk tovább maradt, és megtelt a szoba az ő történeteivel, sorsával, és a folyamatos igyekezettel, hogy ne kelljen visszamennie a menekülttáborba. Együtt figyeltük az eseményeket, együtt aggódtunk a már felnőtt gyerekeiért, akik Libanonban egy hajnalon rakéták becsapódásának hangjára ébredtek. Néztem a robbanást megörökítő képet, ami sms-ben érkezett. Közben sok-sok dolgot megtudtam a szíriai menekülteket úgymond „segítő emberekről”, a tarifákról, a kifizetett dollár ezrekről, ígéretekről, az útlevél áráról, ami vagy jó, vagy nem jó, és ami után a menekülők egy részének a Földközi tenger lesz a nyughelye. A mi vendégünk úgymond „segítő embere” teljesen eltűnt. A telefont nem vette fel, senki nem tudta elérni, reménytelenné vált a dolog.

A táborban 6 ágyas szobákban laknak az emberek, nézem a képeket, 15 négyzetméteren 6 ember, az egyik szobában két család lakik együtt kicsi gyerekekkel. A gyerekek nem alszanak éjjel: minden neszre felébrednek. Félnek. A hely szűkös, az étel többnyire „kopasz tészta”, ahogy apukám hívta, így a legtöbb menekült azt a lehetőséget választja, hogy magának főz a nagyobb összegű napi ellátmányból. Mindenki szabadon mozoghat, és ki tudnak menni a városba, ha valamire szükségük van. Szabadok.

A vendégünk szeretne tanulni, szeretné minél hamarabb megtanulni a nyelvet, hogy újra kezdhesse az életét a kényszerű várakozás után. A táborban nincs nyelvoktatás, így a rádió hallgatását tudtam javasolni. Megmutattam neki Domos könyvét, megkérdeztem, másoljunk-e belőle néhány leckét, jó, persze, de ki fogja elmagyarázni a nyelvtant? És honnan vegyünk szótárt? Számítógépe nincs, pedig mutattam volna egy jó angol-svéd szótárat. Persze, de inkább arab-svéd kellene, mert az angol sem megy neki túl jól.

Nem vagyok benne biztos, hogy mindig pontosan értjük egymást, így amikor meglátogat minket valaki az egyesületi tagok közül, akkor rákérdezek, vajon jól értettem-e a dolgokat. Minden nap jön valaki, mert bár az egyesület nem szociális tevékenységet folytat, mégis erre is jut idő. Sőt, leginkább erre. Kicsit el is szégyellték magukat: végül is egy nem arab, nem muszlim, nem férfi segíti Joumanát leginkább. Egyre inkább tisztelnek, bár nem ez volt a cél, eszembe sem jutott ilyesmi. Egyszerűen elképzeltem, milyen lehet karácsonykor egyedül egy idegen országban kopasz tésztával ünnepelni. Joumana gyerekei keresztények, így ez az ünnep az ő számára is fontos, holott muszlim vallású.

Most jól jön a tisztelet, és kicsit sajnálom, hogy karácsony nem szeptemberben volt.

Mivel senki nem tudott segíteni, egy héttel később Joumanának vissza kellett mennie a táborba. Nagyon rosszul éreztem és érzem magam. Ha legalább a saját szegedi lakásunkban volnánk…! Ott tudnánk adni egy szobát, és nem kellene egymást kerülgetni az apró konyhában és nappaliban. Nem vállalhatsz mindenkiért felelősséget, mondta végül valaki. Valóban. Nem vállalhatok.

 December: dermedt, zajos, üres, tele.

Decemberrel egyébként nem számoltam, pedig kellett volna. (Emellett persze sok mindennel nem számoltam, lehet, hogy el kellett volna menni Delphoi-ba, vagy egy magyar jóshoz. Delphoi legfontosabb tanítását egyébként is ismerem: „Ismerd meg önmagadat!” – és ezt itt is gyakorolhatom minden pillanatban. A különböző kultúrák feszültségében, más-más szabályok, értékek, hierarchiák, ismeretek, nyelvek és nyelvjárások nyomása alatt a szabadövezet köztes állapotában létezem.)

 December 10-én mintha hirtelen mindenki eltűnt volna. Többen elutaztak a Közel-Keletre, vagy melegebb országokba, és szinte senkit nem lehetett elérni. Akit pedig igen, az december 15-e körül már csak a karácsonyra készült: nem érek rá, ne haragudj, majd januárban. Pont.

20-án az iskolák is bezártak, még nehezebb lett a kapcsolattartás. A baktériumok mintha megérezték volna, hogy most jobban ráérek lábadozni: három hétre ágyhoz szögeztek. Amikor épp nem voltam lázas, vagy kaptam némi levegőt, vagy azt hittem 3 csomag zsebkendő elég lesz néhány órára, kimerészkedtem, találkoztam, telefonáltam megint, újra és újra megpróbálva a már-már lehetetlent. Aztán mondták, hogy nyugodjak meg, dolgozzak a kurzuson, ha tudok, de ha nem, az sem baj, vegyem úgy, hogy szénszünetre küldtek. Január 6 után minden újra indul. A vízkereszt itt munkaszüneti nap, habár a boltok nyitva vannak, az iskolák és közintézmények nem.

Hosszú decemberi dermedtség, hosszú lázas forrósággal, a karácsonyi hangulat megteremtésének igyekezetével, a boltokban rohangáló emberekkel, a menekültek mindennapjaiba való alámerüléssel.

Aztán megjött január 7. Mindenki mindent azonnal akar. Közben decemberben partizánakcióba kezdtem: elindítottam egy Facebook oldalt, amiről már szeptember óta beszéltem, csak senki nem hallgatott meg. Mindenféle információk hiányoznak, de létezik az oldal, és én a hónapok alatt összegyűjtött kincseket osztom meg azokkal, akiket érdekel. Nézzétek, szeressétek, tanuljatok velem, és néhány aktivizálódni látszó taggal.

Elvben itt érhető el az Arabiska Kulturförening i Sverige oldala:

https://www.facebook.com/pages/Arabiska-Kulturf%C3%B6rening-i-Sverige/401609999941516 

Szeressétek, olvassátok, hallgassátok, élvezzétek! Telik csodával.

Ilyenekkel: