Egyedül az óvodában – avagy a feltárulkozott naivitás

Bevallom: pacifista vagyok. Értelmetlennek, életellenesnek tartok minden háborút, fegyveres és fegyvertelen konfliktust. Naivan lehetségesnek tartom, hogy emberek együtt éljenek a föld bármely pontjának államában, függetlenül attól, ki minek tartja magát, milyen a bőrszíne, vallása, meggyőződése. Úgy képzelem, hogy az ember mint olyan, képes arra, hogy értelmesen megoldja a konfliktusokat. Ezért képes gondolkodni és beszélni, írni és olvasni, vitatkozni és elfogadni értelmes érveket.

Pacifista vagyok, naiv és idealista. Csupa olyan érték, amit ma értéktelennek tartanak sokan.

Valahogy úgy vélem, túl kevés a ránk szabott életidő ahhoz, hogy élet helyett a halálban rejlő anyagi hasznot, hatalmat, előnyszerzést válasszuk. Annyi mindent kellene és lehetne megismerni, kipróbálni, megízlelni. Miért nem ezt tesszük?

Egy történet következik, amit Uppsalában hallottam Salwatól, a libanoni származású baráttá fogadott nőtől. (Lányt akartam írni, de hát hol vagyunk mi már a lánytól mint olyan?) A történet róla szól, és az előítéletről. Vagyis arról, hogy miért nem szabad előre el- és megítélni dolgokat és embereket.

Salwa és férje két gyerekkel menekült el Libanonból a nyolcvanas években, a polgárháború idején. Harmadik gyermekük már Svédországban született. Nagyon helyes család, az apa eredetileg tanár, másodsorban szakács, az anya ápolónő volt. Mindig mosolyognak, sokat beszélnek, igazán vendégszeretőek, sosem panaszkodnak. 

Valahogy azt hittem, hogy „gazdasági menekültek”, vagy legalábbis a jobb élet reményében, a gyerekeik jövőjét szem előtt tartva választottak új hazát maguknak. Persze, ez nincs így, de ezt csak akkor értettem meg, amikor Salwa elmesélte az alábbi történetet.

Egy napon, teljesen normális napon, elvitte a kisfiát az óvodába, mint mindig, aztán elindult a kórházba dolgozni. Akkorra már szinte normálisnak számított, hogy a városban itt vagy ott lőnek, esetleg bombáznak is. A felnőttek minden információt igyekeztek megosztani egymással, és elkerülni a veszélyes helyeket.

Salwa már majdnem beért a néhány kilométerre álló kórházba, amikor meghallotta, hogy bombáznak. Kicsit aggódni kezdett, mert úgy vélte, az óvoda irányából hallja a fegyverzajt. Visszafordult, és elindult az óvoda felé. Egyre többen jöttek szembe. Sietve, szaladva, sokan gyerekkel a karjukban. Salwa tőlük próbálta megtudni, hogy hol lőnek és bombáznak. Egyre több ismerős arcot látott, anyukákat és apukákat. Tőlük tudta meg, hogy abban az utcában is lőnek, ahol az óvoda van, és mindenki menekíti a gyerekeket.

Futni kezdett. Szemben a tömeggel.

Mire az óvodához ért, már nem volt ott senki.

Hol a gyerek?

Bement az óvodába. A csoportszobába.

A szoba közepén ült egyedül a kisfia, és sírt.

Kezébe kapta a gyereket és futott. Futott, közben lőttek, és ő csak futott, futott. Az életért.

Aznap este, mikor megtudták, hogy néhány perccel később egy bomba teljesen lerombolta az óvodát, úgy döntöttek, hogy elhagyják otthonukat és külföldre menekülnek.

Salwa nem szereti a tűzijátékot.

Olyan a hangja, mint a háborúé.

Ő is pacifista. Ezért lettünk barátok.

A kulturális sokkról – első kísérlet

Mi is az a kulturális sokk?

A kérdésben szereplő szavakat valószínűleg mindenki érti, érteni véli, ugyanakkor nem teljesen biztos, hogy a „kultúra” és a „sokk” szavak hallatán ugyanarra gondolunk.

Ez persze számos dologgal van így, és talán ez az emberi élet egyik legnagyobb misztériuma. Vagyis az, hogy megoszthatjuk-e teljes mértékben (100%-osan) a dolgokat, gondolatokat, esetleg érzéseket egymással? Vajon a beszélgetőpartnerünk érti-e, amit mondani szándékozunk mindkettőnk közös anyanyelvén? Elmondható-e szavakkal pontosan az, amit gondolunk? Kódolunk, dekódolunk, majd végül kiderül, hogy félreértettük egymást.

Talán Rilkének volt igaza, amikor azt írta, hogy a szavak falakat emelnek közöttünk, és éppen ezért jobb (a lehető legjobb) nyelv a színház nyelve, ami a szavakon túlra is elvezet. Vagy Heideggernek volt igaza, amikor károsnak ítélte a fecsegést. Vagy a magyar közmondásnak, ami azt mondja: „Sok beszédnek sok az alja” (amit én leginkább úgy értelmeznék, hogy minél többet fecseg az ember, annál több szennyel takarja el a lényeget). Persze, számos példa és név következhetne itt az antikvitástól napjainkig, az európai kultúra (művészet, tudomány, filozófia, irodalom, stb.) jeles képviselőitől a keleti, nyugati, északi és déli kultúrák nagyjaiig, akik mind a kommunikáció nehézségeiről elmélkedtek. (Nem beszélve a képzeletbeli Borbála néniről és Miska bácsiról, akik kölcsönösen azt gondolják és panaszolják, hogy 40 együttélés után sem sikerült megegyezniük a csirkepaprikás vagy paprikás csirke mibenlétéről, vagy a rend fogalmáról.)

A szavak által épített falak ellenére próbálkozom, és csak zárójelben megjegyezném, hogy igenis szükség van kommunikáció szakra, nemzetközi tanulmányokra és vizuális kultúratudományra, de főként a humán- és társadalomtudományokra, mert ezek nélkül csodálatos technikai szerkezetek között élő barbárok társadalma valósulhat meg csupán. Olyan, ahol két facebook bejegyzés között a műveltnek alig nevezhető valaki felrobbant egy iskolát, vagy lefejez egy ártatlan embert.

Térjünk vissza a kulturális sokk fogalmához, a szavak lehetséges jelentéseit a következő posztban fogom megközelíteni.

A kulturális sokk fogalmát Kalvero Oberg vezette be a tudományos diskurzusokba 1955-ben, amikor Brazíliában egy projekten dolgozó amerikaiak körében végzett kutatásokat. Arra volt kíváncsi, hogy a vendégmunkások miképpen viszonyulnak az idegen kultúrához. Vagyis mi történik az emberrel, ha a megszokott környezetéből új, ismeretlen, ily módon idegen környezetbe kerül? Miként próbál alkalmazkodni? Mennyire sikeres vagy sikertelen az alkalmazkodási kísérlete?

A fogalmat manapság leginkább olyan emberek esetében használjuk, akik hosszabb ideig szülőföldjüktől, megszokott környezetüktől távoli országban (helyen) élnek, és kénytelenek megbirkózni a szokatlan, idegen, furcsa (stb.) dolgok, jelenségek, szokások (stb.) kisebb-nagyobb tömegével. Vendégmunkások, ösztöndíjasok, kiküldetésben lévő szakemberek, emigránsok, menekültek milliói élik át ezt a helyzetet.

A kutatók azt állítják, hogy a kulturális sokknak az ő esetükben több, jól elkülöníthető fázisa van, amely az érzelmek, a gondolkodás, a társas készségek és az identitás szintjét is érintik. Egyszerűbbre (talán érthetőbbre) fordítva a mondatot: az új országba érkező migráns mindent újrakezd, mert az társas életben korábban bevált viselkedési stratégiái nem feltétlenül működnek jól. 

A kutatók a kulturális sokkot folyamatként értelmezik, és azt állítják, hogy mindenki esetében négy szakaszt különböztethetünk meg.

Az első a „Mézeshetek” szakasza. Ekkor az idegen kultúra megtapasztalása eufórikus élményt okoz. Minden új, érdekes, egzotikus, izgató, amit örömmel lehet felfedezni.

A másodikat én „Elveszettségnek” hívom, de hivatalosan dezorientációnak nevezik. Ebben a szakaszban a migráns bizonytalanná és zavarodottá válik, mert megtapasztalja, hogy a számára idegen kultúra más, minden mást jelent, más az élet logikája, talán éppen logikátlannak tűnik az, ahogy a „bennszülöttek” viselkednek. Semmi sem működik úgy, ahogy szerinte „normális” lenne. Ekkor történik meg szinte mindenkivel, hogy az idegenség érzete konkrét pszichoszomatikus eredetű tüneteket okoz. Ilyenek a fejfájás, állandó rosszkedv, hangulatváltások, harag, depresszió, melyek kezelésére a bezárkózás, a túlzott evés, ivás, alvás (stb.) jellemző. 

A harmadik szakasz a „Kiigazítás”, az akkulturáció szakasza. Ekkor megtanulja az ember, hogyan lehet alkalmazkodni az új társadalmi-kulturális feltételekhez, hogyan kell értelmezni egyes helyzeteket, és miként lehet megfelelő módon viselkedni bennük. 

A negyedik szakasz az „Adaptáció”, a beilleszkedés szakasza. Ekkor három formában jöhet létre a stabil szellemi egyensúlyállapot.  Az utazó (migráns, vendégmunkás, stb.) továbbra is idegennek érzi magát, de képes megfelelni a környezet kihívásainak. Vagy két kultúrájúvá válik (ún. bikulturális állapot), mindkét kultúrát „birtokolja”, együtt képes megélni, használni, értelmezni őket. A harmadik esetben kultúrát vált, vagyis jobban érzi magát új környezetében, mint saját eredeti kultúrája közegében. Mindenesetre el tudja magát helyezni a társadalomban.

Érdekesség, hogy visszatéréskor (hazaérkezéskor) fordított kulturális sokkhatás érzékelhető. Ez még nagyobb lehet, mint az eredeti, mert közben megváltozott az otthoni világ, és az ember is más lett, megváltozott, másként látja a dolgokat. Megtanult tanulni, átértelmezni, talán reflektáltabb lett, netán bölcsebb. Vagy ostobább.

A kulturális sokk mértéke persze leginkább a különbségek egymáshoz viszonyított távolságától függ. Egy dán feltehetően könnyebben alkalmazkodik a svéd társadalom működéséhez, mint egy szudáni menekült.

Nem tudom, felfigyelt-e valaki rá, de tulajdonképpen nem mást ír le a kulturális sokk elmélete és megfigyelései, mint magát az életet. Mondjuk egy házasságot. Mézeshetek, zavarodottság, hozzászokás, alkalmazkodás. Vagy mondjuk bármelyikünk gyermekének iskolai beilleszkedését.

A sokk mértéke más és más, de a dolgok menete hasonló.

Az emberek jönnek-mennek, házasodnak, iskolába mennek, új házba költöznek, új hazába, közben mindenféle idegenek keresztezik útjukat, akik meglehetősen furcsák.

Jó esetben barátságosak. Nyitottak. Kedvesek. Toleránsak. Kíváncsiak. Vendégszeretők. 

Jó esetben az új haza olyan szabadságra épülő állam, ahol esélyegyenlőség uralkodik. Ahol van esély az újrakezdésre. Ahol ember maradhat a menekült.

Ezért kell beszélnem holnap is a bevándorlásról. Kompetenciafejlesztés gyanánt.

No meg Zsolti, Botond, Fanni, Sára, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára (s valahány név a naptárban) miatt is, akik most épp mosogatnak Londonban. Ahelyett, hogy tanítók, költők, mérnökök, kőművesek, szabók, asztalosok, fodrászok vagy bármik lennének itthon.

Új kezdet - amikor beszélni kell a bevándorlásról.

Egy éve nem jártam erre, számos adósságom nem róttam le a svéd kaland, munka, tanulás, tapasztalat kapcsán.
Kisebb kulturális sokk ért tudniillik tavaly tavasszal.

A hazatérés nem volt könnyű, és az ide-oda utazás is kimerített. Itthon és otthon között tudnom kellett pontosan, hogy ki mit csinál éppen, hol teszi, amit tesz, vagy nem tesz. Ha nem teszi, miért nem.

Kulturális sokknak gondoltam, de inkább morális sokk ért. Leginkább itthon. Hozzászoktam a skandináv demokráciához, még akkor is, ha bevándorlók között töltöttem időm jelentős részét. Hozzászoktam ahhoz, hogy Svédországban alapvető dolog mindenki számára az érdekérvényesítés. Lenyűgözött a felnőtt tanulás lehetőségeinek számos formája. Jól esett, hogy soha senki nem kérdezte meg, hogy honnan jöttem, ki az apám, rokonom, férjem, komám, sógorom. Jó volt szülőnek lenni, és hallani, hogy végre mások is látják fiamban, amit én. Sőt, annál többet.

Lehetett lenni, csak úgy. A svédek nyitottak voltak, már ha sikerült kivárni a megfelelő időt.

Itthon pedig... Nos...Romokban állt minden. 

Körkörös romok.

Kilátástalanság.

Szegénység.

Félelem.

Régmúlt idők keserű íze a szájban.

Demagógia.

Demagógiából fakadó gyűlölet.


La Haine

Nézzétek. Kié is a világ?


https://www.youtube.com/watch?v=yk77VrkxL88


 Azt ismered, hogy egy pasi kiesik az 50. emeletről? Miközben zuhan azt mondogatja, hogy nyugtassa magát: „...eddig minden rendben, eddig minden rendben, eddig minden rendben...". Nem a zuhanás számít. A leérkezés.

Valahol nagyon a zuhanás végén járunk. Nem tudom, milyen lesz a leérkezés. Talán lehet még felfelé venni az irányt. Talán.

Az, azonban, ami most történik nemzeti konzultáció néven a migrációról, az nem más, mint a zuhanás felgyorsítása. A gyorsító rakéta maga.

Ezért kezdem újra ezt a blogot.

Hátha tehetek valamit a leérkezés hátráltatásáért.

 

Újabb vasárnapi idill - az utolsó

Ha eddig futottam, akkor most rohanok, előre láthatólag 60-70 kilométer lesz a mai adag Centrum-Gottsunda-Flogsta-Gottsunda-Centrum-Gottsunda. Szerencsére van egy kölcsön autó, másként nem is menne a dolog.

Igaz, a nap délben kezdődik, addig bedobálhatom a szárítás után megmaradt ruhákat a bőröndbe. Viszont lehet, hogy hajnalig nem jutok ágyba, utána pedig indulok.

Délben megbeszélés Alyval, remélhetőleg ebéddel egybekötve. Tea biztosan lesz, és valószínűleg dr. Ayed is csatlakozik.

A tegnapi honlapos megbeszélésen mindenki a neten volt, egy hét múlva megírhatom itt a címet.

Délután tréning a kicsi csapatnak, este Sofia érkezik a konferencia miatt, aztán valami még biztosan lesz, mert sosem úgy vannak a dolgok, ahogyan gondolom. Jó, hogy megtanultam anno improvizálni.

Az élet itt nem rutin és ismétlés, hanem folyamatos meglepetés. Igyekszem ennek örülni.

És remélem, nem késem le a repülőt a végtelen teázás miatt.

A blog itt nem fejeződik be, sőt, valószínűleg most kezdődik el igazán, mert nem írtam meg az ABF sztorit, a szeniorokat, a multikulti estet, és ezer mást. A szociális animáció lépéseit, amit itt élőben sikerült megtapasztalnom. Nagyon jó iskola volt.

Végre lesz időm írni, mert senki nem akar majd teázni velem órákon keresztül.

Vagy ki tudja?

Fél lábbal itt, fél lábbal ott.

Fél lábbal már otthon vagyok, a másik fél itt marad még hónapokig, mert lesz egy konferencia, amit nekem kell levezényelni, és amin már 3 hónapja dolgozom. Szeptemberben vetettem fel az ötletet, október végén rábólintottak (a reakcióidő végtelenül hosszú), aztán egyeztetés több emberrel, Stockholmban a Mediterrán Múzeummal, a libanoni nagykövettel, az egyiptomi konzullal, és még néhány szakértővel. Nincs még vége, holnap is lesz egy megbeszélés Sofiával, a múzeum egyiptológusával, a jövő hétre marad az ABF-el megkötendő együttműködési megállapodás aláírása, és nem tudom, hogy fogom ezt Szegedről levezényelni.

Az ugyanis a bevált technika, hogy hosszas teázás, közös olvasás, zenehallgatás, rábeszélés, elmagyarázás után kézen fogom Alyt vagy doktor Ayedet, és elráncigálom őket ide vagy oda. Doktor Ayeddel kicsit nehezebb, mert egy másik városban kórházi főorvos, reggel 7-től este 7-ig nincs a városban, és csak hétvégén ér rá. Néha hét közben is, és akkor tudunk ügyeket intézni. Olyanokat, amihez nekem nincs felhatalmazásom.

A hierarchikus rendet nem szabad megbontani. Próbálok hátulról, észrevétlenül irányítani: ez az egyetlen jó módszer. Pszichológus és politikus vagyok. Ez utóbbival elég rosszul állok, viszont a közvetlen nyílt kommunikáció nem használható. Az a legjobb, ha az ember itt úgy adja el az ötleteit, hogy a másik azt higgye, az ő fejéből pattant ki a dolog. Ez otthon is így van, tutto il mondo è un paese, nagy falu a világ. Nem csodálkozom.

Az ABF-el kötendő együttműködési megállapodás aláírása után tudjuk elindítani a Gyógyítás hagyományos arab ételekkel nevű kurzust, amit Salah és Salwa fog megtartani. Az anyag nagyjából már összeállt, és mivel Salah eredetileg tanár, remélhetőleg sikeres lesz. Arra számítottam, hogy már ebben a félévben megtartjuk, de a fent említett reakció idő miatt csak májusban kezdődhet el. Jó esetben…

Márciusban újabb tréninget kell tartanom a „Kicsi csapatnak”, mert a múlt héten és a holnap tartandó mini-tréning pusztán csapatépítésre és a közösségfejlesztés alapjainak a letételére volt és lesz elég. Arra, pontosabban, hogy a készülő honlap és blog segítségével elinduljon a „it’s cool” kampány, és néhány konkrét program.

Skype-on fogunk majd kommunikálni közben, csak attól tartok, hogy otthonról nem leszek olyan türelmes.

Márciusban a SIU integrációs projektjében egy animációs programot kell tartanom a 19-20 éves új bevándorlóknak és svéd társaiknak. A topic-ban még nem állapodtunk meg, de a színház irányába igyekszem elterelni a dolgot. Majd meglátjuk. Nyáron szintén nekik lesz tábor, ami viszont teljesen színház lesz.

A honlap levezénylése is rám marad, igaz, vagy egy szövetségesem, ám az írás és fordítás egyelőre iszonyú lassan halad. Én nem tudok arabul, a svéd nyelvi kompetenciám sem elég erős. Csak kérni és nyafogni tudok, és bárki keze alá dolgozom.

A honlap projekt egyébként igen jól szemlélteti az itteni ritmust. Már egy évvel ezelőtt, pályázás előtt megbeszéltük, hogy mire ide érek, kész lesz a honlap. Nem lett kész, sőt. Az első nagy megbeszélésen azt mondták, hogy lesz, és az új logó is kész lesz holnapra. A logó nem lett kész sem másnapra, sem egy héttel későbbre, sem egy hónappal később. Az arculatért felelős vezetőségi tag eltűnt, így megkértem a fiamat, aki grafikusnak készül, hogy csinálja meg. Bence készített terveket, aztán újra, és újra, és mindig volt egy ember, akinek nem tetszett valami miatt. Végül sikerült megtalálnia a közös tetszés metszéspontját (ez egy hónapig tartott), majd az arab karakterekkel gyűlt meg a baja. Egy hétbe tellett, mire összehoztam 3 kulcsfontosságú embert, hogy az arab felirat jó legyen. Aztán még Amondó is dolgozott vele egy kicsit, és kész lett a logó.

Én közben három web programozóval tárgyaltam, találtunk egy „szerelemből” dolgozót, aki csak egy munkacsoportot kért, aki a kezébe adja a szövegeket. A munkacsoport nem jött össze 2 hónapig, végül január első hetében összeállt a csapat. Elég hihetetlennek tűnik, de még mindig nem sikerült olyan kommunikációs platformot találni, ahol a munkacsoport tarthatja a kapcsolatot. A szövetségesemmé vált Haitham 120 kilométerről ma estére beszélt meg egy közös randit a neten. Remélem, összejön, én ott leszek.

A domain megvan, a web hotel szintén, a web programozó már dolgozik, mi ketten Haithammal próbáljuk elérni az elérhetetlennek tűnőt. Nagyon hálás vagyok neki ezért a támogatásért. Szombaton a kicsik blogját is megbeszéljük, Faten, a palesztin költőnő nagy blogger, és a többiek is lelkesek.

A „kicsik” lelkesedése tölt fel, a „cool-osítás” jó ötletnek bizonyult.  Dabke táncház már biztosan lesz február végén, de ha nem mernek belevágni nélkülem, március első hetére csúszik. Szombaton ez lesz a legfontosabb: rábeszélni őket, hogy képesek mindenre idősödő hölgyek nélkül is.

Csomagolnia kellene az idősödő hölgynek. Vasárnap hajnalban konkrétan át kell küldenie legalább fél lábát Magyarországra. Haza.