Miért is ne lehetne „cool”?

Kultúrák közötti  mediáció során (crosscultural mediation) valamely multikulturális városban a mediátornak mindenképpen rendelkeznie kell jó néhány szakmai kompetenciával, és számolnia kell jó néhány buktatóval.

Egyszerre kell kulturális antropológusnak, szociológusnak és pszichológusnak lennie, emellett tanárnak vagy ha tetszik andragógusnak, politikusnak, facilitátornak vagy ha tetszik animátornak. Ugyanakkor számolnia kell azzal, hogy „kiensei”, a kultúrák közötti konfliktusban, szegregációban, apró izolátumokban élők nem feltétlenül szakemberek, még ha fel is vállalják a kulturális szférában történő többnyire önkéntes munkát.

Az én esetemben például olyan fogalmak, mint „aktivizálás”, „közösségfejlesztés”, „informális oktatás” üresen csengtek az egyesület vezetőségében néhány embernek, hetek és hónapok teltek el, mire megtanulták e szavak értelmét, és már meg sem kell szólalnom, használják azokat. Az oktatás fogalmát eleve elutasítják: mi nem akarunk tanítani. Újra és újra el kell magyaráznom, hogy a tanulás nem kizárólag iskolákban zajlik, és az aktív formák végtelen tárháza hozható létre kreativitással, fantáziával és a bevett formák megváltoztatásával.

Ugyanazzal szembesültem itt is, mint amivel otthon szoktam, amikor az EU-napok szervezésekor a diákokban először le kell bontanom a sémákat a kulturális rendezvények, ismeretszerzés, programok kapcsán. Ráadásul itt rengeteg csalódással, rossz tapasztalattal rendelkező felnőtteket kell meggyőznöm arról, hogy ha megváltoztatják az eddig használt és kevéssé sikeres formákat, és megpróbálnak szakszerűen, átgondoltan, apró lépésekben, a célcsoportok igényeinek felmérésével (például a fiatalok, idősek, nők, kisgyerekes családok, munkanélküliek, analfabéták, különböző kultúrájú vegyes csoportok, bármi) hozzányúlni ahhoz a hatalmas kincshez, ami az arab művészet, tudomány, hagyományok, szokások, akkor sikert érhetünk el. Együtt.

Például miért is ne lehetne a mai 15-25 évesek számára vonzóvá tenni az arab kalligráfiát (mostani mániámat)? Miért is ne lehetne „cool” dabkét táncolni, vagy megismerkedni a csodás hangú hangszerekkel? Miért is ne lehetne trendi mozaiktárgyakat készíteni? Miért is ne lehetne „cool” ruhát, kendőt tervezni? Miért is ne lehetne „cool” a Hakawati? Miért is ne lehetne „cool” a Hakawatiból kinövő színház?

Ráadásul a szíriai tánc és a kurd tánc lehetne a kurd és arab bandák közötti konfliktus kezelője. A kulcs mindehhez persze a nyitottság, az elfogadás, az egymás iránti érdeklődő figyelem, az empátia. És persze az, hogy csakis a kultúráról legyen szó. Nem utolsósorban pedig az, hogy változatos stratégiákat használjunk a célcsoportok megszólításához.

Hogyan lehet vonzóvá tenni valamit, ami a különféle oktatási rendszerekben passzív, merev formába dermedt? Hogyan lehet egyáltalán felhívni a figyelmét arra az embereknek, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket szenvedélyesen megszerethetnek, de nem is tudják, hogy léteznek? Hogyan lehet megváltoztatni az emberek szemléletét? Elmozdulni a holtpontról? A mozgás felé ellépni? A kreativitás és alkotás felé?

Folyamatosan felajánlom az ötleteimet, kidolgozom az animációs programokat, próbálom meggyőzni az embereket, megírom a stratégiát, elküldöm, várok. Várok. Közben megtudom, hogy valaki saját ötleteként ad el valamit egy szervezetnél. Jól van. Ezt már ismerem. A lényeg, hogy működjön valakinek valahol. Még mindig várok. Kérdezek. Várok. Küldöm. Kérdezek. Hívom. Várok. Várok. Hangom oly gyenge, hogy már magam sem hallom.

Aztán végül, január elején meghallják, mit mondok. Legyőztem a szelet, amiben elhalványult a hang.