2015. április 28., kedd

Egyedül az óvodában – avagy a feltárulkozott naivitás



Bevallom: pacifista vagyok. Értelmetlennek, életellenesnek tartok minden háborút, fegyveres és fegyvertelen konfliktust. Naivan lehetségesnek tartom, hogy emberek együtt éljenek a föld bármely pontjának államában, függetlenül attól, ki minek tartja magát, milyen a bőrszíne, vallása, meggyőződése. Úgy képzelem, hogy az ember mint olyan, képes arra, hogy értelmesen megoldja a konfliktusokat. Ezért képes gondolkodni és beszélni, írni és olvasni, vitatkozni és elfogadni értelmes érveket.



Pacifista vagyok, naiv és idealista. Csupa olyan érték, amit ma értéktelennek tartanak sokan.


Valahogy úgy vélem, túl kevés a ránk szabott életidő ahhoz, hogy élet helyett a halálban rejlő anyagi hasznot, hatalmat, előnyszerzést válasszuk. Annyi mindent kellene és lehetne megismerni, kipróbálni, megízlelni. Miért nem ezt tesszük?


Egy történet következik, amit Uppsalában hallottam Salwatól, a libanoni származású baráttá fogadott nőtől. (Lányt akartam írni, de hát hol vagyunk mi már a lánytól mint olyan?) A történet róla szól, és az előítéletről. Vagyis arról, hogy miért nem szabad előre el- és megítélni dolgokat és embereket.

Salwa és férje két gyerekkel menekült el Libanonból a nyolcvanas években, a polgárháború idején. Harmadik gyermekük már Svédországban született. Nagyon helyes család, az apa eredetileg tanár, másodsorban szakács, az anya ápolónő volt. Mindig mosolyognak, sokat beszélnek, igazán vendégszeretőek, sosem panaszkodnak. 


Valahogy azt hittem, hogy „gazdasági menekültek”, vagy legalábbis a jobb élet reményében, a gyerekeik jövőjét szem előtt tartva választottak új hazát maguknak. Persze, ez nincs így, de ezt csak akkor értettem meg, amikor Salwa elmesélte az alábbi történetet.



Egy napon, teljesen normális napon, elvitte a kisfiát az óvodába, mint mindig, aztán elindult a kórházba dolgozni. Akkorra már szinte normálisnak számított, hogy a városban itt vagy ott lőnek, esetleg bombáznak is. A felnőttek minden információt igyekeztek megosztani egymással, és elkerülni a veszélyes helyeket.

Salwa már majdnem beért a néhány kilométerre álló kórházba, amikor meghallotta, hogy bombáznak. Kicsit aggódni kezdett, mert úgy vélte, az óvoda irányából hallja a fegyverzajt. Visszafordult, és elindult az óvoda felé. Egyre többen jöttek szembe. Sietve, szaladva, sokan gyerekkel a karjukban. Salwa tőlük próbálta megtudni, hogy hol lőnek és bombáznak. Egyre több ismerős arcot látott, anyukákat és apukákat. Tőlük tudta meg, hogy abban az utcában is lőnek, ahol az óvoda van, és mindenki menekíti a gyerekeket.


Futni kezdett. Szemben a tömeggel.

Mire az óvodához ért, már nem volt ott senki.


Hol a gyerek?

Bement az óvodába. A csoportszobába.


A szoba közepén ült egyedül a kisfia, és sírt.


Kezébe kapta a gyereket és futott. Futott, közben lőttek, és ő csak futott, futott. Az életért.


Aznap este, mikor megtudták, hogy néhány perccel később egy bomba teljesen lerombolta az óvodát, úgy döntöttek, hogy elhagyják otthonukat és külföldre menekülnek.


Salwa nem szereti a tűzijátékot.

Olyan a hangja, mint a háborúé.

Ő is pacifista. Ezért lettünk barátok.

2015. április 27., hétfő

A kulturális sokkról – első kísérlet





Mi is az a kulturális sokk?


A kérdésben szereplő szavakat valószínűleg mindenki érti, érteni véli, ugyanakkor nem teljesen biztos, hogy a „kultúra” és a „sokk” szavak hallatán ugyanarra gondolunk.


Ez persze számos dologgal van így, és talán ez az emberi élet egyik legnagyobb misztériuma. Vagyis az, hogy megoszthatjuk-e teljes mértékben (100%-osan) a dolgokat, gondolatokat, esetleg érzéseket egymással? Vajon a beszélgetőpartnerünk érti-e, amit mondani szándékozunk mindkettőnk közös anyanyelvén? Elmondható-e szavakkal pontosan az, amit gondolunk? Kódolunk, dekódolunk, majd végül kiderül, hogy félreértettük egymást.



Talán Rilkének volt igaza, amikor azt írta, hogy a szavak falakat emelnek közöttünk, és éppen ezért jobb (a lehető legjobb) nyelv a színház nyelve, ami a szavakon túlra is elvezet. Vagy Heideggernek volt igaza, amikor károsnak ítélte a fecsegést. Vagy a magyar közmondásnak, ami azt mondja: „Sok beszédnek sok az alja” (amit én leginkább úgy értelmeznék, hogy minél többet fecseg az ember, annál több szennyel takarja el a lényeget). Persze, számos példa és név következhetne itt az antikvitástól napjainkig, az európai kultúra (művészet, tudomány, filozófia, irodalom, stb.) jeles képviselőitől a keleti, nyugati, északi és déli kultúrák nagyjaiig, akik mind a kommunikáció nehézségeiről elmélkedtek. (Nem beszélve a képzeletbeli Borbála néniről és Miska bácsiról, akik kölcsönösen azt gondolják és panaszolják, hogy 40 együttélés után sem sikerült megegyezniük a csirkepaprikás vagy paprikás csirke mibenlétéről, vagy a rend fogalmáról.)



A szavak által épített falak ellenére próbálkozom, és csak zárójelben megjegyezném, hogy igenis szükség van kommunikáció szakra, nemzetközi tanulmányokra és vizuális kultúratudományra, de főként a humán- és társadalomtudományokra, mert ezek nélkül csodálatos technikai szerkezetek között élő barbárok társadalma valósulhat meg csupán. Olyan, ahol két facebook bejegyzés között a műveltnek alig nevezhető valaki felrobbant egy iskolát, vagy lefejez egy ártatlan embert.



Térjünk vissza a kulturális sokk fogalmához, a szavak lehetséges jelentéseit a következő posztban fogom megközelíteni.


A kulturális sokk fogalmát Kalvero Oberg vezette be a tudományos diskurzusokba 1955-ben, amikor Brazíliában egy projekten dolgozó amerikaiak körében végzett kutatásokat. Arra volt kíváncsi, hogy a vendégmunkások miképpen viszonyulnak az idegen kultúrához. Vagyis mi történik az emberrel, ha a megszokott környezetéből új, ismeretlen, ily módon idegen környezetbe kerül? Miként próbál alkalmazkodni? Mennyire sikeres vagy sikertelen az alkalmazkodási kísérlete?




A fogalmat manapság leginkább olyan emberek esetében használjuk, akik hosszabb ideig szülőföldjüktől, megszokott környezetüktől távoli országban (helyen) élnek, és kénytelenek megbirkózni a szokatlan, idegen, furcsa (stb.) dolgok, jelenségek, szokások (stb.) kisebb-nagyobb tömegével. Vendégmunkások, ösztöndíjasok, kiküldetésben lévő szakemberek, emigránsok, menekültek milliói élik át ezt a helyzetet.

A kutatók azt állítják, hogy a kulturális sokknak az ő esetükben több, jól elkülöníthető fázisa van, amely az érzelmek, a gondolkodás, a társas készségek és az identitás szintjét is érintik. Egyszerűbbre (talán érthetőbbre) fordítva a mondatot: az új országba érkező migráns mindent újrakezd, mert az társas életben korábban bevált viselkedési stratégiái nem feltétlenül működnek jól. 


A kutatók a kulturális sokkot folyamatként értelmezik, és azt állítják, hogy mindenki esetében négy szakaszt különböztethetünk meg.


Az első a „Mézeshetek” szakasza. Ekkor az idegen kultúra megtapasztalása eufórikus élményt okoz. Minden új, érdekes, egzotikus, izgató, amit örömmel lehet felfedezni.


A másodikat én „Elveszettségnek” hívom, de hivatalosan dezorientációnak nevezik. Ebben a szakaszban a migráns bizonytalanná és zavarodottá válik, mert megtapasztalja, hogy a számára idegen kultúra más, minden mást jelent, más az élet logikája, talán éppen logikátlannak tűnik az, ahogy a „bennszülöttek” viselkednek. Semmi sem működik úgy, ahogy szerinte „normális” lenne. Ekkor történik meg szinte mindenkivel, hogy az idegenség érzete konkrét pszichoszomatikus eredetű tüneteket okoz. Ilyenek a fejfájás, állandó rosszkedv, hangulatváltások, harag, depresszió, melyek kezelésére a bezárkózás, a túlzott evés, ivás, alvás (stb.) jellemző. 


A harmadik szakasz a „Kiigazítás”, az akkulturáció szakasza. Ekkor megtanulja az ember, hogyan lehet alkalmazkodni az új társadalmi-kulturális feltételekhez, hogyan kell értelmezni egyes helyzeteket, és miként lehet megfelelő módon viselkedni bennük. 


A negyedik szakasz az „Adaptáció”, a beilleszkedés szakasza. Ekkor három formában jöhet létre a stabil szellemi egyensúlyállapot.  Az utazó (migráns, vendégmunkás, stb.) továbbra is idegennek érzi magát, de képes megfelelni a környezet kihívásainak. Vagy két kultúrájúvá válik (ún. bikulturális állapot), mindkét kultúrát „birtokolja”, együtt képes megélni, használni, értelmezni őket. A harmadik esetben kultúrát vált, vagyis jobban érzi magát új környezetében, mint saját eredeti kultúrája közegében. Mindenesetre el tudja magát helyezni a társadalomban.








Érdekesség, hogy visszatéréskor (hazaérkezéskor) fordított kulturális sokkhatás érzékelhető. Ez még nagyobb lehet, mint az eredeti, mert közben megváltozott az otthoni világ, és az ember is más lett, megváltozott, másként látja a dolgokat. Megtanult tanulni, átértelmezni, talán reflektáltabb lett, netán bölcsebb. Vagy ostobább.


A kulturális sokk mértéke persze leginkább a különbségek egymáshoz viszonyított távolságától függ. Egy dán feltehetően könnyebben alkalmazkodik a svéd társadalom működéséhez, mint egy szudáni menekült.



Nem tudom, felfigyelt-e valaki rá, de tulajdonképpen nem mást ír le a kulturális sokk elmélete és megfigyelései, mint magát az életet. Mondjuk egy házasságot. Mézeshetek, zavarodottság, hozzászokás, alkalmazkodás. Vagy mondjuk bármelyikünk gyermekének iskolai beilleszkedését.

A sokk mértéke más és más, de a dolgok menete hasonló.


Az emberek jönnek-mennek, házasodnak, iskolába mennek, új házba költöznek, új hazába, közben mindenféle idegenek keresztezik útjukat, akik meglehetősen furcsák.


Jó esetben barátságosak. Nyitottak. Kedvesek. Toleránsak. Kíváncsiak. Vendégszeretők. 


Jó esetben az új haza olyan szabadságra épülő állam, ahol esélyegyenlőség uralkodik. Ahol van esély az újrakezdésre. Ahol ember maradhat a menekült.


Ezért kell beszélnem holnap is a bevándorlásról. Kompetenciafejlesztés gyanánt.


No meg Zsolti, Botond, Fanni, Sára, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára (s valahány név a naptárban) miatt is, akik most épp mosogatnak Londonban. Ahelyett, hogy tanítók, költők, mérnökök, kőművesek, szabók, asztalosok, fodrászok vagy bármik lennének itthon.


Új kezdet - amikor beszélni kell a bevándorlásról.

Egy éve nem jártam erre, számos adósságom nem róttam le a svéd kaland, munka, tanulás, tapasztalat kapcsán.
Kisebb kulturális sokk ért tudniillik tavaly tavasszal.

A hazatérés nem volt könnyű, és az ide-oda utazás is kimerített. Itthon és otthon között tudnom kellett pontosan, hogy ki mit csinál éppen, hol teszi, amit tesz, vagy nem tesz. Ha nem teszi, miért nem.

Kulturális sokknak gondoltam, de inkább morális sokk ért. Leginkább itthon. Hozzászoktam a skandináv demokráciához, még akkor is, ha bevándorlók között töltöttem időm jelentős részét. Hozzászoktam ahhoz, hogy Svédországban alapvető dolog mindenki számára az érdekérvényesítés. Lenyűgözött a felnőtt tanulás lehetőségeinek számos formája. Jól esett, hogy soha senki nem kérdezte meg, hogy honnan jöttem, ki az apám, rokonom, férjem, komám, sógorom. Jó volt szülőnek lenni, és hallani, hogy végre mások is látják fiamban, amit én. Sőt, annál többet.

Lehetett lenni, csak úgy. A svédek nyitottak voltak, már ha sikerült kivárni a megfelelő időt.

Itthon pedig... Nos...Romokban állt minden. 

Körkörös romok.

Kilátástalanság.

Szegénység.

Félelem.

Régmúlt idők keserű íze a szájban.

Demagógia.

Demagógiából fakadó gyűlölet.


La Haine





Nézzétek. Kié is a világ?


https://www.youtube.com/watch?v=yk77VrkxL88


 Azt ismered, hogy egy pasi kiesik az 50. emeletről? Miközben zuhan azt mondogatja, hogy nyugtassa magát: „...eddig minden rendben, eddig minden rendben, eddig minden rendben...". Nem a zuhanás számít. A leérkezés.

Valahol nagyon a zuhanás végén járunk. Nem tudom, milyen lesz a leérkezés. Talán lehet még felfelé venni az irányt. Talán.

Az, azonban, ami most történik nemzeti konzultáció néven a migrációról, az nem más, mint a zuhanás felgyorsítása. A gyorsító rakéta maga.

Ezért kezdem újra ezt a blogot.

Hátha tehetek valamit a leérkezés hátráltatásáért.