A kulturális sokkról – első kísérlet

Mi is az a kulturális sokk?

A kérdésben szereplő szavakat valószínűleg mindenki érti, érteni véli, ugyanakkor nem teljesen biztos, hogy a „kultúra” és a „sokk” szavak hallatán ugyanarra gondolunk.

Ez persze számos dologgal van így, és talán ez az emberi élet egyik legnagyobb misztériuma. Vagyis az, hogy megoszthatjuk-e teljes mértékben (100%-osan) a dolgokat, gondolatokat, esetleg érzéseket egymással? Vajon a beszélgetőpartnerünk érti-e, amit mondani szándékozunk mindkettőnk közös anyanyelvén? Elmondható-e szavakkal pontosan az, amit gondolunk? Kódolunk, dekódolunk, majd végül kiderül, hogy félreértettük egymást.

Talán Rilkének volt igaza, amikor azt írta, hogy a szavak falakat emelnek közöttünk, és éppen ezért jobb (a lehető legjobb) nyelv a színház nyelve, ami a szavakon túlra is elvezet. Vagy Heideggernek volt igaza, amikor károsnak ítélte a fecsegést. Vagy a magyar közmondásnak, ami azt mondja: „Sok beszédnek sok az alja” (amit én leginkább úgy értelmeznék, hogy minél többet fecseg az ember, annál több szennyel takarja el a lényeget). Persze, számos példa és név következhetne itt az antikvitástól napjainkig, az európai kultúra (művészet, tudomány, filozófia, irodalom, stb.) jeles képviselőitől a keleti, nyugati, északi és déli kultúrák nagyjaiig, akik mind a kommunikáció nehézségeiről elmélkedtek. (Nem beszélve a képzeletbeli Borbála néniről és Miska bácsiról, akik kölcsönösen azt gondolják és panaszolják, hogy 40 együttélés után sem sikerült megegyezniük a csirkepaprikás vagy paprikás csirke mibenlétéről, vagy a rend fogalmáról.)

A szavak által épített falak ellenére próbálkozom, és csak zárójelben megjegyezném, hogy igenis szükség van kommunikáció szakra, nemzetközi tanulmányokra és vizuális kultúratudományra, de főként a humán- és társadalomtudományokra, mert ezek nélkül csodálatos technikai szerkezetek között élő barbárok társadalma valósulhat meg csupán. Olyan, ahol két facebook bejegyzés között a műveltnek alig nevezhető valaki felrobbant egy iskolát, vagy lefejez egy ártatlan embert.

Térjünk vissza a kulturális sokk fogalmához, a szavak lehetséges jelentéseit a következő posztban fogom megközelíteni.

A kulturális sokk fogalmát Kalvero Oberg vezette be a tudományos diskurzusokba 1955-ben, amikor Brazíliában egy projekten dolgozó amerikaiak körében végzett kutatásokat. Arra volt kíváncsi, hogy a vendégmunkások miképpen viszonyulnak az idegen kultúrához. Vagyis mi történik az emberrel, ha a megszokott környezetéből új, ismeretlen, ily módon idegen környezetbe kerül? Miként próbál alkalmazkodni? Mennyire sikeres vagy sikertelen az alkalmazkodási kísérlete?

A fogalmat manapság leginkább olyan emberek esetében használjuk, akik hosszabb ideig szülőföldjüktől, megszokott környezetüktől távoli országban (helyen) élnek, és kénytelenek megbirkózni a szokatlan, idegen, furcsa (stb.) dolgok, jelenségek, szokások (stb.) kisebb-nagyobb tömegével. Vendégmunkások, ösztöndíjasok, kiküldetésben lévő szakemberek, emigránsok, menekültek milliói élik át ezt a helyzetet.

A kutatók azt állítják, hogy a kulturális sokknak az ő esetükben több, jól elkülöníthető fázisa van, amely az érzelmek, a gondolkodás, a társas készségek és az identitás szintjét is érintik. Egyszerűbbre (talán érthetőbbre) fordítva a mondatot: az új országba érkező migráns mindent újrakezd, mert az társas életben korábban bevált viselkedési stratégiái nem feltétlenül működnek jól. 

A kutatók a kulturális sokkot folyamatként értelmezik, és azt állítják, hogy mindenki esetében négy szakaszt különböztethetünk meg.

Az első a „Mézeshetek” szakasza. Ekkor az idegen kultúra megtapasztalása eufórikus élményt okoz. Minden új, érdekes, egzotikus, izgató, amit örömmel lehet felfedezni.

A másodikat én „Elveszettségnek” hívom, de hivatalosan dezorientációnak nevezik. Ebben a szakaszban a migráns bizonytalanná és zavarodottá válik, mert megtapasztalja, hogy a számára idegen kultúra más, minden mást jelent, más az élet logikája, talán éppen logikátlannak tűnik az, ahogy a „bennszülöttek” viselkednek. Semmi sem működik úgy, ahogy szerinte „normális” lenne. Ekkor történik meg szinte mindenkivel, hogy az idegenség érzete konkrét pszichoszomatikus eredetű tüneteket okoz. Ilyenek a fejfájás, állandó rosszkedv, hangulatváltások, harag, depresszió, melyek kezelésére a bezárkózás, a túlzott evés, ivás, alvás (stb.) jellemző. 

A harmadik szakasz a „Kiigazítás”, az akkulturáció szakasza. Ekkor megtanulja az ember, hogyan lehet alkalmazkodni az új társadalmi-kulturális feltételekhez, hogyan kell értelmezni egyes helyzeteket, és miként lehet megfelelő módon viselkedni bennük. 

A negyedik szakasz az „Adaptáció”, a beilleszkedés szakasza. Ekkor három formában jöhet létre a stabil szellemi egyensúlyállapot.  Az utazó (migráns, vendégmunkás, stb.) továbbra is idegennek érzi magát, de képes megfelelni a környezet kihívásainak. Vagy két kultúrájúvá válik (ún. bikulturális állapot), mindkét kultúrát „birtokolja”, együtt képes megélni, használni, értelmezni őket. A harmadik esetben kultúrát vált, vagyis jobban érzi magát új környezetében, mint saját eredeti kultúrája közegében. Mindenesetre el tudja magát helyezni a társadalomban.

Érdekesség, hogy visszatéréskor (hazaérkezéskor) fordított kulturális sokkhatás érzékelhető. Ez még nagyobb lehet, mint az eredeti, mert közben megváltozott az otthoni világ, és az ember is más lett, megváltozott, másként látja a dolgokat. Megtanult tanulni, átértelmezni, talán reflektáltabb lett, netán bölcsebb. Vagy ostobább.

A kulturális sokk mértéke persze leginkább a különbségek egymáshoz viszonyított távolságától függ. Egy dán feltehetően könnyebben alkalmazkodik a svéd társadalom működéséhez, mint egy szudáni menekült.

Nem tudom, felfigyelt-e valaki rá, de tulajdonképpen nem mást ír le a kulturális sokk elmélete és megfigyelései, mint magát az életet. Mondjuk egy házasságot. Mézeshetek, zavarodottság, hozzászokás, alkalmazkodás. Vagy mondjuk bármelyikünk gyermekének iskolai beilleszkedését.

A sokk mértéke más és más, de a dolgok menete hasonló.

Az emberek jönnek-mennek, házasodnak, iskolába mennek, új házba költöznek, új hazába, közben mindenféle idegenek keresztezik útjukat, akik meglehetősen furcsák.

Jó esetben barátságosak. Nyitottak. Kedvesek. Toleránsak. Kíváncsiak. Vendégszeretők. 

Jó esetben az új haza olyan szabadságra épülő állam, ahol esélyegyenlőség uralkodik. Ahol van esély az újrakezdésre. Ahol ember maradhat a menekült.

Ezért kell beszélnem holnap is a bevándorlásról. Kompetenciafejlesztés gyanánt.

No meg Zsolti, Botond, Fanni, Sára, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára (s valahány név a naptárban) miatt is, akik most épp mosogatnak Londonban. Ahelyett, hogy tanítók, költők, mérnökök, kőművesek, szabók, asztalosok, fodrászok vagy bármik lennének itthon.