Bevallom: pacifista vagyok. Értelmetlennek,
életellenesnek tartok minden háborút, fegyveres és fegyvertelen konfliktust.
Naivan lehetségesnek tartom, hogy emberek együtt éljenek a föld bármely
pontjának államában, függetlenül attól, ki minek tartja magát, milyen a
bőrszíne, vallása, meggyőződése. Úgy képzelem, hogy az ember mint olyan, képes
arra, hogy értelmesen megoldja a konfliktusokat. Ezért képes gondolkodni és beszélni,
írni és olvasni, vitatkozni és elfogadni értelmes érveket.
Pacifista vagyok, naiv és idealista. Csupa olyan érték,
amit ma értéktelennek tartanak sokan.
Valahogy úgy vélem, túl kevés a ránk szabott életidő
ahhoz, hogy élet helyett a halálban rejlő anyagi hasznot, hatalmat,
előnyszerzést válasszuk. Annyi mindent kellene és lehetne megismerni,
kipróbálni, megízlelni. Miért nem ezt tesszük?
Egy történet következik, amit Uppsalában hallottam
Salwatól, a libanoni származású baráttá fogadott nőtől. (Lányt akartam írni, de
hát hol vagyunk mi már a lánytól mint olyan?) A történet róla szól, és az
előítéletről. Vagyis arról, hogy miért nem szabad előre el- és megítélni
dolgokat és embereket.
Salwa és férje két gyerekkel menekült el Libanonból a
nyolcvanas években, a polgárháború idején. Harmadik gyermekük már Svédországban
született. Nagyon helyes család, az apa eredetileg tanár, másodsorban szakács,
az anya ápolónő volt. Mindig mosolyognak, sokat beszélnek, igazán
vendégszeretőek, sosem panaszkodnak.
Valahogy azt hittem, hogy „gazdasági menekültek”, vagy
legalábbis a jobb élet reményében, a gyerekeik jövőjét szem előtt tartva
választottak új hazát maguknak. Persze, ez nincs így, de ezt csak akkor
értettem meg, amikor Salwa elmesélte az alábbi történetet.
Egy napon, teljesen normális napon, elvitte a kisfiát az
óvodába, mint mindig, aztán elindult a kórházba dolgozni. Akkorra már szinte
normálisnak számított, hogy a városban itt vagy ott lőnek, esetleg bombáznak
is. A felnőttek minden információt igyekeztek megosztani egymással, és
elkerülni a veszélyes helyeket.
Salwa már majdnem beért a néhány kilométerre álló
kórházba, amikor meghallotta, hogy bombáznak. Kicsit aggódni kezdett, mert úgy
vélte, az óvoda irányából hallja a fegyverzajt. Visszafordult, és elindult az
óvoda felé. Egyre többen jöttek szembe. Sietve, szaladva, sokan gyerekkel a karjukban.
Salwa tőlük próbálta megtudni, hogy hol lőnek és bombáznak. Egyre több ismerős
arcot látott, anyukákat és apukákat. Tőlük tudta meg, hogy abban az utcában is
lőnek, ahol az óvoda van, és mindenki menekíti a gyerekeket.
Futni kezdett. Szemben a tömeggel.
Mire az óvodához ért, már nem volt ott senki.
Hol a gyerek?
Bement az óvodába. A csoportszobába.
A szoba közepén ült egyedül a kisfia, és sírt.
Kezébe kapta a gyereket és futott. Futott, közben lőttek,
és ő csak futott, futott. Az életért.
Aznap este, mikor megtudták, hogy néhány perccel később
egy bomba teljesen lerombolta az óvodát, úgy döntöttek, hogy elhagyják
otthonukat és külföldre menekülnek.
Salwa nem szereti a tűzijátékot.
Olyan a hangja, mint a háborúé.
Ő is pacifista. Ezért lettünk barátok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése