“Education is the most powerful weapon which you can use
to change the world.” Nelson Mandela
Az oktatás a leghatalmasabb fegyver, amivel
megváltoztathatjuk a világot. Ezt valószínűleg nagyon sok politikus tudja, a
kérdés csupán az, hogy milyen világot „álmodnak” a döntéshozók. Az
esélyegyenlőség világát álmodják, vagy valami mást? A haladás államát kívánják
megteremteni, vagy valami mást? Mosolygó, önbizalomtól ragyogó arcú, elégedett és
egészséges emberek társadalmát akarják, vagy valami mást? És az emberek maguk,
vajon mit akarnak?
Legyenek ezek költői kérdések, válaszok nélkül (vagy
mindenki gondolkodjon el a lehetséges válaszokon).
Most saját svédországi szülői tapasztalataimat osztom meg, amiből talán felsejlik, mit gondol a svéd társadalom erről a fegyverről és a világról.
Domost is magammal hoztam, aminek több oka van. Egyrészt
nem akartam magam halálra aggódni, hogy vajon hol jár, mit csinál a tizenhét
éves nagyfiam egyedül vagy a bátyjával vagy a barátokkal, felnőttek irányítása
nélkül. A serdülő kor, szerintem, rendkívül érzékeny korszaka az emberi életnek.
Nem szabad a már-már felnőtt gyerekek kezét elengedni, mert bár azt hiszik,
mindenre képesek, és persze, sok mindenre képesek, mégis könnyen elvesznek a
kortársak véleményeinek rengetegében, a média, az internet, a „kockuló-felületek”
káoszában. Jó, ha ebben a reszocializációs életszakaszban ott állnak a szülők a
háttérben, és támogatnak, figyelnek, segítenek, ha kell.
Másrészt meg vagyok róla győződve, hogy rengeteg előnnyel
jár, ha az ember élete bármely szakaszában megismer egy másik kultúrát, egy
másik országot, egy másik iskolarendszert. Többek között nyitottabb,
toleránsabb, kreatívabb lehet, új nyelveket tanulhat, és végül könnyebben veszi
az akadályokat későbbi élete során.
Nem tudom, Domos akarta-e ezt a kalandot, ami az ő esetében
számos buktatót jelenthet, de egyelőre úgy tűnik, hogy viszonylag jól veszi az
akadályokat.
Mielőtt elindultunk Svédországba, a Deák Ferenc Gimnázium
igazgatójától megkaptuk az engedélyt, hogy Domos magántanuló lehessen otthon,
és ha esetleg úgy adódik, halaszthat is egy évet. Ezért nagyon hálás vagyok.
Köszönöm. És nagyon köszönöm Engi Katalin igazgatóhelyettesnek, hogy támogatott
bennünket, és ugyanazt gondolta, amit én is.
Nyáron próbáltam iskolát találni, de persze senki nem
válaszolt az e-mailekre, amiről akkor még azt gondoltam, hogy a nyári szünet
miatt van. Közben kiderült, hogy szinte alig van olyan hivatal, iskola,
intézmény, ami válaszol, viszont ha válaszolnak, akkor rengeteg tanácsot és
támogatást adnak. A telefonálás sem volt okos gondolat: többnyire üzenetrögzítő
válaszolt, vagy az sem. A legjobb, ha az ember személyesen megy oda, ahol
valamit szeretne megtudni, vagy pontosan meg kell találnia az adott ügy
illetékesét, és addig kutatni, kérdezősködni, míg meg nem szerzi az adott
személy saját mobiltelefonjának a számát.
A tanév Svédországban augusztus 19-én kezdődött, mi pedig
konkrét iskola nélkül érkeztünk ide.
A felkészülés részeként számos oktatási intézmény
honlapját áttanulmányoztam, köztük a gimnáziumokét is, amelyek egyúttal
felnőttképzőként is működnek. (Erről egy másik bejegyzésben írok.) Három
iskolát sikerült találnom, amiről azt gondoltam, hogy jó lesz a fiamnak.
Az
egyik a Folkuniversitetetben működő kicsi nemzetközi gimnázium volt (Internationella
Gymnasiet i Uppsala), amiről kiderült, hogy csak svédül lehet tanulni, vagyis,
ahogy az igazgatónő írta, sajnos nem tudják felvenni Domost, aki nem tudott
akkor szinte semmit svédül.
A másik a Kunskapsgynasiet volt, ami egy alternatív
iskolatípus, rendkívül izgalmas módszerekkel. Tulajdonképpen tutor rendszerrel
tanulnak a gyerekek, mindenki a saját ritmusának megfelelően. A tanárok segítik
őket mindenben. Rengeteg projektmunka, kooperatív tanulási formák, gyakorlat
található a módszereik között. Az igazgatónővel végül sikerült beszélnem, de ő
azt mondta, hogy már 4 olyan tanulójuk van, aki nem tud svédül, és nem tudnak
több gyereket elvállalni.
A harmadik szintén nemzetközi és angol nyelvű iskola
volt, de arról kiderült, hogy csak általános iskola 9. osztályáig tanulnak ott
a gyerekek.
Hosszú kalandok, az összes iskola honlapjának
áttanulmányozása után, és néhány ember tanácsainak segítségével végül felhívtam
a megfelelő iskola megfelelő telefonszámát.
Katedralskolan – International Baccalaureate, vagyis IB
program
A Katedralskolan Uppsala egyik legerősebb gimnáziuma. Nem
is igazán nézegettem a honlapjukat, mert fel sem merült bennem a gondolat, hogy
egy ilyen iskolába járjon a fiam. Végül mégis felhívtam Sven Jonssont, az IB
program igazgatóját (rektornak hívják svédül). Rendkívül kedves és nyitott volt
velem, és másnapra megbeszéltünk egy találkozót, ahová Domost is magammal
vittem.
Ez a találkozó mindent megváltoztatott bennem, amit eddig
a szülői státuszról gondoltam. Mindent el kellett felejtenem, amit eddig tudtam
az iskola és a család, szülő és gyerek viszonyáról. Az történt ugyanis, hogy amikor
Jonsson tanár úr meglátta, hogy ott a fiam, aminek nagyon örült, már nem is
velem „találkozott”, hanem Domossal. A beszélgetés kettejük között zajlott,
hiszen nem velem, hanem vele van dolga az iskolának, a tanároknak. Én csak
hallgattam és figyeltem.
A programigazgató mindent elmondott a programról,
megkérdezte Domost, hogy mit gondol a tanulásról, mit szeret csinálni szabadidejében,
mit olvasott legutóbb, mi érdekli őt igazán. Egyáltalán nem érdekelte, hogy én
ki vagyok, mi a címem, rangom: a gyerek érdekelte. Domos kicsit megszeppent
ettől a figyelemtől, és izgult, hogy mi lesz, de végül jól vette az első
akadályt.
Jonsson tanár úr teljesen világosan megmondta: itt
tanulni kell, olvasni, sokat, itt gondolkodni kell, alkotni, kreatívnak és
aktívnak lenni, és mindenekelőtt le kell tenni egy felvételi vizsgát angolból
és matematikából. „Ha a vizsga jól sikerül, szeretettel látunk. Ha nem, akkor
haza kell utaznod. Vállalod?” – „Vállalom.” – mondta Domos határozottan.
Másnap 8:30-kor volt a vizsga, ami, mint kiderült, nagyon
jól sikerült. Az angol teszt ráadásul angol irodalom és esszéírás volt. Domos,
aki otthon közepes tanuló volt, itt 90%-os eredménnyel teljesítette azt a
vizsgát, amitől (mint kiderült később néhány itteni szülőtől) sok uppsalai
gyerek fél, és nehéznek tart, de szeretne teljesíteni.
Jonsson tanár úr felhívott, hogy örömmel látják Domost,
engem pedig szülői értekezletre.
Arra a kérdésre, hogy milyen iskolai felszerelést vegyek
a gyereknek, az volt a válasz, hogy egy jegyzetfüzetet és egy tollat. Az iskolában
megkapja a tankönyveket, néhány napon belül egy laptopot, amit csak tanuláshoz
használhat. Ráadásul az ebédért sem kell fizetni.
A gyerek reggel elindul, mindent megkap, ő áll az oktatási
folyamat középpontjában, aztán hazajön, és projekteken dolgozik, olvas, ír,
interneten kutat, aktív. Furcsa neki, persze, ez a nagy figyelem. Most tanulja,
hogy szabad gondolkodni, sőt, tilos magolni, másolni, tilos a ctrlC/ctrlV
technika, vitatkozni kell, véleményt cserélni, meggyőzni másokat, kérdezni
kell, folyton kérdezni.
Én pedig azt érzem, hogy Svédországban szülőnek lenni jó.
És nyugdíjasnak lenni is jó, és fogyatékkal élőnek lenni is jó, tanulni vágyó
felnőttnek lenni is jó. De ezek már más történetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése