A dolog 1970-en kezdődött, amikor szüleim úgy döntöttek,
hogy a városból falura költözünk. A két település közötti távolság 3 kilométer
volt csupán, ők a faluban kaptak munkát, és úgy gondolták, hogy jobb, ha nem
utazgatnak busszal minden áldott nap. Édesapám agronómus volt, hajnali 4-kor
indult dolgozni, különösen nyáron.
Akkor, négy évesen, már két éve jártam óvodába, ráadásul,
mivel anyukám óvónő volt, az óvodában laktunk egy szolgálati lakásban. Az volt
a mennyország maga. Ráadásul a szomszédunkban lakott Anna néni (Ananéni, ahogy
mi mondtuk a bátyámmal), aki a legfantasztikusabb pótnagyi volt, meleg, puha
öleléssel.
Az első nap az új óvodában mindent eldöntött. Az óvó néni
épp nem volt a csoportszobában, amikor körbevett 4-5 fiú, ráncigálni és csipkedni
kezdtek, és rengeteg olyan szót mondtak, amit addig sohasem hallottam. A
gyereknyelvi trágárságok (az emésztőszerv végtermékeinek nevei és azok szaga),
a „buta” és „csúnya” mellett azt mondták „szlovák” és „városi”. Olyasmiket
mondtak, hogy „menj vissza oda, ahonnan jöttél, te buta (stb. stb.) szlovák”.
Nekem fogalmam sem volt akkor arról, mi az a szlovák,
csak azt tudtam, hogy nagymamám néha furcsa nyelven beszélt apuval, amikor nem
akarta, hogy anyu is értse, mit mond. És azt tudtam még, hogy vannak magyarok.
A költözés előtt nem sokkal apukám meccset hallgatott a
rádióban, állt a Szokol rádió a zöld hokedlin a kertben, iszonyatosan sokat beszélt
valaki, és rengeteg ember kiabálta, hogy „Hajrá magyarok!”. Aztán gólt lőtt
valaki, és még hangosabban kiabáltak az emberek: „Hajrá magyarok!” „Kik azok a
magyarok?” – kérdeztem meg aputól. „Hát kik lennének? Mi vagyunk a magyarok.” „Ananéni is magyar?” „Igen.” „Sanyi bácsi is?”
„Igen.” „Mindenki magyar?” „Nem mindenki magyar, de mi magyarok vagyunk!”
Valószínűleg sokáig gondolkodtam ezen a dolgon, azért is
maradt meg ennyire élesen az emlék. Nyilván az is felmerült bennem, hogy kik a
nem magyarok, de valószínűleg sokkal jobban izgatott a „Világszép nádszál
kisasszony” és a hétfejű sárkány, vagy Cicamica és Morzsi kutya, mintsem a „magyar”
szó jelentésmezeje. Az biztosnak látszott, hogy jó magyarnak lenni, mert jó
annak lenni, aki vagyok, minden puha-meleg ölelés, mese, játék, móka, kacagás. Ezt
borította fel az új óvoda új kispajtásainak a gúnyolódása.
A dolog, a lökdösődés-csipkelődés végül úgy végződött,
hogy nem szóltam senkinek. Nem kérdeztem meg, mi az a „szlovák”, csak
szégyelltem magam, hogy valami rossz van velem, bennem. Nem szólhattam, nem
panaszkodhattam, mert nálunk, otthon, volt két igen fontos szabály: tilos volt
árulkodni és tilos volt hazudni (na jó, nyafogni sem lehetett). Anyu óvónőként
sem volt hajlandó bedőlni az árulkodásnak, az árulásnak, a másik gyerek befeketítésének,
inkább folyamatosan ott volt a gyerekekkel, vagy ha valaki panaszkodott, mindig
kiderítette, mi is történt valójában. Azt hiszem, nagyon utálta a spicliket.
Így aztán, mielőtt az ember árulkodni vagy panaszkodni kezdett, sokszor
meggondolta, hogy vajon érdemes-e.
A dolog, a lökdösődés-csipkelődés végül úgy végződött,
hogy hónapokig nem tudták az orvosok, mitől fáj a fejem és a szemem. Ezt azonban
nem mesélem el, pedig szép hosszú és tanulságos történet.
Ez a történet, ami az enyém, a szőke, kékszemű kislányé,
aki akkor voltam, lehetne másé is, és lehetne ennél sokkal borzalmasabb is. Hány
gyerekre, felnőttre nyomnak rá valamilyen bélyeget naponta a világ minden
táján, csak azért, mert valamiben más?
(folyt. köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése