2013. november 7., csütörtök

MIÉRT ÉPPEN ARAB? - humanista felütés 1.0







A dolog 1970-en kezdődött, amikor szüleim úgy döntöttek, hogy a városból falura költözünk. A két település közötti távolság 3 kilométer volt csupán, ők a faluban kaptak munkát, és úgy gondolták, hogy jobb, ha nem utazgatnak busszal minden áldott nap. Édesapám agronómus volt, hajnali 4-kor indult dolgozni, különösen nyáron.



Akkor, négy évesen, már két éve jártam óvodába, ráadásul, mivel anyukám óvónő volt, az óvodában laktunk egy szolgálati lakásban. Az volt a mennyország maga. Ráadásul a szomszédunkban lakott Anna néni (Ananéni, ahogy mi mondtuk a bátyámmal), aki a legfantasztikusabb pótnagyi volt, meleg, puha öleléssel.

Az első nap az új óvodában mindent eldöntött. Az óvó néni épp nem volt a csoportszobában, amikor körbevett 4-5 fiú, ráncigálni és csipkedni kezdtek, és rengeteg olyan szót mondtak, amit addig sohasem hallottam. A gyereknyelvi trágárságok (az emésztőszerv végtermékeinek nevei és azok szaga), a „buta” és „csúnya” mellett azt mondták „szlovák” és „városi”. Olyasmiket mondtak, hogy „menj vissza oda, ahonnan jöttél, te buta (stb. stb.) szlovák”.

Nekem fogalmam sem volt akkor arról, mi az a szlovák, csak azt tudtam, hogy nagymamám néha furcsa nyelven beszélt apuval, amikor nem akarta, hogy anyu is értse, mit mond. És azt tudtam még, hogy vannak magyarok.

A költözés előtt nem sokkal apukám meccset hallgatott a rádióban, állt a Szokol rádió a zöld hokedlin a kertben, iszonyatosan sokat beszélt valaki, és rengeteg ember kiabálta, hogy „Hajrá magyarok!”. Aztán gólt lőtt valaki, és még hangosabban kiabáltak az emberek: „Hajrá magyarok!” „Kik azok a magyarok?” – kérdeztem meg aputól. „Hát kik lennének? Mi vagyunk a magyarok.”  „Ananéni is magyar?” „Igen.” „Sanyi bácsi is?” „Igen.” „Mindenki magyar?” „Nem mindenki magyar, de mi magyarok vagyunk!”

Valószínűleg sokáig gondolkodtam ezen a dolgon, azért is maradt meg ennyire élesen az emlék. Nyilván az is felmerült bennem, hogy kik a nem magyarok, de valószínűleg sokkal jobban izgatott a „Világszép nádszál kisasszony” és a hétfejű sárkány, vagy Cicamica és Morzsi kutya, mintsem a „magyar” szó jelentésmezeje. Az biztosnak látszott, hogy jó magyarnak lenni, mert jó annak lenni, aki vagyok, minden puha-meleg ölelés, mese, játék, móka, kacagás. Ezt borította fel az új óvoda új kispajtásainak a gúnyolódása.

A dolog, a lökdösődés-csipkelődés végül úgy végződött, hogy nem szóltam senkinek. Nem kérdeztem meg, mi az a „szlovák”, csak szégyelltem magam, hogy valami rossz van velem, bennem. Nem szólhattam, nem panaszkodhattam, mert nálunk, otthon, volt két igen fontos szabály: tilos volt árulkodni és tilos volt hazudni (na jó, nyafogni sem lehetett). Anyu óvónőként sem volt hajlandó bedőlni az árulkodásnak, az árulásnak, a másik gyerek befeketítésének, inkább folyamatosan ott volt a gyerekekkel, vagy ha valaki panaszkodott, mindig kiderítette, mi is történt valójában. Azt hiszem, nagyon utálta a spicliket. Így aztán, mielőtt az ember árulkodni vagy panaszkodni kezdett, sokszor meggondolta, hogy vajon érdemes-e.



A dolog, a lökdösődés-csipkelődés végül úgy végződött, hogy hónapokig nem tudták az orvosok, mitől fáj a fejem és a szemem. Ezt azonban nem mesélem el, pedig szép hosszú és tanulságos történet.



Ez a történet, ami az enyém, a szőke, kékszemű kislányé, aki akkor voltam, lehetne másé is, és lehetne ennél sokkal borzalmasabb is. Hány gyerekre, felnőttre nyomnak rá valamilyen bélyeget naponta a világ minden táján, csak azért, mert valamiben más?   

(folyt. köv.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése