MIÉRT ÉPPEN ARAB? - humanista felütés 2.0

Ez előző történet, ami az enyém, a szőke, kékszemű kislányé, lehetne másé is. Lehetne borzalmasabb is. Hány gyerekre, felnőttre nyomnak rá valamilyen bélyeget naponta a világ minden táján, csak azért, mert valamiben más?

Hány emberről döntik el naponta, hogy ő rossz, alacsonyabb rendű, hitvány, mielőtt tenne bármit is? Hány embert tesznek deviánssá nap mint nap az előítéletekkel? Miért ítélünk meg másokat előre? Milyen érvek, indokok, érdekek vezetik az embereket egymás megbélyegzésében? Milyen érdek és érv lehet elfogadható arra, hogy másokat kirekesszünk? Mit érezhet egy néger, egy cigány, egy zsidó, egy arab, egy mexikói, egy murri vagy egy palawah vagy egy koori (ausztrál őslakosok), egy hopi vagy egy irokéz, vagy bárki, ha azzal találkozik, hogy mielőtt tenne bármit is, máris eldöntik róla, hogy ő rossz, alacsonyabb rendű, civilizálatlan, megvetendő, érdemtelen az emberi életre?

Mi lehet annyira fontos, hogy elfeledkezzünk emberségünkről? A pénz? A hatalomvágy? A dicsőség iránti vágy? A karrier? A nagyobb autó, szebb ház, nagyobb úszómedence, több szolga, több és fiatalabb nő (és férfi????) iránti vágy? Mi hatalmazhatja fel (felhatalmazhatja-e bármi is?) az embert, hogy úgy bánjon másokkal, ahogyan ő nem szeretné, hogy bánjanak vele?

Csupa naiv kérdés, ugye?

Csak naiv kérdéseim vannak, meglehetősen naivnak tűnő válaszokkal és három hivatkozási alappal.

Az egyik Aquinói Szent Tamás (és Dante), a másik Lázár Ervin, a harmadik Weöres Sándor (akinek verseiből néhányat muszáj lesz angolra – svédre - arabra varázsolnom valahogyan)

AQUINÓI SZENT TAMÁS

Aquinói Szent Tamás azt írja a Summa Theologiae-ben (és ezt veszi át Dante az Isteni színjátékban), hogy a teremtmények kölcsönösen összefüggnek egymással, és ez Isten szándéka szerint való. Az égitestek, a Nap és a Hold, a csigabiga, a denevér, a (libanoni) cédrus és a fűszál, a zsiráf és a tengeri herkentyű léte, sokfélesége és különbözősége arról tanúskodik, hogy egyetlen teremtmény sem lehet elég önmagának. A teremtmények csak egymással való összefüggésben léteznek, és egymás szolgálatával kölcsönösen kiegészítik egymást.

A világmindenség azért szép, mert a teremtett világ létezőinek sokféleségéből rend és harmónia születik. Az ember ezeket fokozatosan fedezi föl, és megláthatja a teremtett világ szépségében Isten végtelen szépségét. Ez pedig felébresztheti, éberré teheti, és tisztelheti a Teremtőt (és a teremtést mint olyat).

Az emberi egyed, írja Tamás, mivel Isten képmása, a személy méltóságával bír: nem csupán valami, hanem valaki. Képes arra, hogy megismerje önmagát, uralkodjék önmagán, szabadon ajándékozza magát és közösségre lépjen más személyekkel. Városokat alapít, államokat tart fenn, segít másoknak.

ODAAJÁNDÉKOZZA ÖNNÖN MAGÁT.

Tamás mindemellett megemlíti azt is, hogy az emberiségnek közös az eredete (Ádám és Éva), és a közös eredetnek köszönhetően az emberi nem egységet alkot. (Nem célom Tamást feminista elméletek alapján olvasni, itt most más a téma).

Sokféleség, különbözőség, közös eredet, egység, megismerés, közösség, ajándékozás.

Nem mellesleg Tamás arab és bizánci közvetítéssel ismerte meg a görög filozófusok munkáit.

LÁZÁR ERVIN

Lázár Ervin remek meséi között van egy, ami mintha ezt a Szent Tamástól származó gondolatot fordítaná le, vagy legalábbis érezhető benne némi egybecsengés a fentiekkel.

Zsiga föstő fest a címe, a Manógyár című könyvben olvasható.

A történet szerint Zsiga föstő akkor élt, amikor csupa fehér volt a világ. A fák, bokrok, bogarak, fűszálak, madarak, az ég, a tenger, a búzamezők – minden csupa fehér volt. Zsiga föstő ezt a csupa fehér világot festette csupa fehér színnel.

Egyszer aztán csupa fehér felesége, Bazsarózsa Mária sírni kezdett, mert már nagyon unta, hogy csupa egyforma a ruhája, holott volt neki pliszírozott, buggyos, fodros, kötött, szövött, ilyen-olyan ruhája. Mégis mind egyforma volt. Fehér. Ezt azonban nem tudta Mária. Csak azt tudta, hogy valami hiányzik neki.

Zsiga föstő elővett a tulipántos láda mélységes mélyéről egy tubust, ami, láss csodát, piros festéket rejtett magában. Lett is nyomban piros szoknya, öröm, vulkánkitörés.

Zsiga föstő hozzá is látott, hogy csupa pirosra fesse a csupa fehér világot, csakhogy elhúzódott ecsetjétől az ég, elhúzódtak a vizek, a fák, a kankalinok, a nyulak és csigabigák. Zsiga pedig rájött, hogy van még tubus a láda fenekén. Elővette őket, és festeni kezdett.

 

„Nyüszög, sikogat, kacarászik, dalol gyönyörűségében a világ. Fölragyognak rajta tűzsárgák, olívzöldek, mélykékek, pirosok. Zsiga föstő izzad, dolgozik. Feldübörögnek a szivárványszínű vízesések, mint a csillagszóró, a kitörő tűzhányó, sárgásvörösen izzik a láva, sötétzölden zúgnak a fenyvesek, aranysárgák a búzatáblák, és nincs megállás, mert jön az ősz; ami eddig zöld volt, azt most sárgára, pirosra kell festeni, aztán jön a tél a sok fehérrel, aztán a tavasz türkizei, rózsaszínei, élénksárgái, áttetsző zöldjei, mosolygós barnái. Dolgozik Zsiga föstő keményen, lám, az emberekre is van gondja, micsoda szépre festi a lányokat, s ahol meg haragot, viszályt lát, oda nagy fekete pacákat pöttyint, hogy épp a szívére ment annak az ordító embernek, a savas eső áztatta erdőket is befeketíti Zsiga föstő, de látszik rajta, jobb szeret esküvőt festeni, virágokat varázsol az ifjú pár lába elé, színes szalagokat lobogtat a menyasszony hajában, szikráztatja a napot, biztos lehetsz benne, hogy estére szép, mélyvörös naplemente lesz - így örvend Zsiga föstő, ha megértést és szeretetet lát.”

Hogy mi a tanulság? Itt és most és nekem annyi csupán, hogy gyönyörűségesen szép színesnek is láthatjuk a világot, ahol formák, színek, árnyalatok, kultúrák, szokások, művészetek, nyelvek, hitek, dalok és táncok sokasága adja ki azt a képet, ami gyönyörűen teljes. Ha nem így volna, unalmas volna. Csak képzeljétek el.

WEÖRES SÁNDOR

Egészen másról ír Weöres abban a versében, amiből idézek egy kicsit. Arról a tapasztalatról (is) szól a vers, amit naponta láthatunk, ha megnézünk egy híradót, újságot olvasunk, vagy csak üldögélünk a Facebook felett mélán. Háborúk vannak mindenütt, emberek menekülnek, tengerbe vesznek, éheznek, egymásra lőnek, vonulnak, kiabálnak, lobogtatnak, kirekesztenek. Mintha a fenti gyönyörűségesen szép színes csak a mesékben volna. Tényleg csak ott kell lennie? Nem lehetséges, hogy itt, köztünk is legyen (a naivitás csúcsa ez a vágy, tudom, de hát felhők, és egyebek)?

Sokan, sokféle bölcsességet mondtak már erre vonatkozóan: mit is kellene tenni, hogy ne így, hanem úgy legyen. Ilyen személyekre gondolok, mint Jézus, Buddha vagy (ha már arab) Mohamed próféta, és más próféták, szentek, filozófusok, művészek. Csupa pusztába kiáltott szó.

Most én is belekiáltom Weöres szavait, amelyek arról szólnak, hogy mit tehetünk mi magunk magunkkal, magunkért, és ezzel mindenkiért, a színekért.

XX. századi freskó a vers címe.

„Felhőkakukvár
háromezer éve telik díszekkel és lomokkal,
nagy ládákkal -- felirásuk: "én!" "enyém!" "nekem!" "engem!" s falát mindenfelé kinyomta "az én kincsem", "az én lázam", "az én üdvöm", végre felbillent
s az alatta felgyűlt ganajba zuhant.”

(…)

„"Hallottátok-e: ne fontoskodjatok!
E két szó a nektek röpített ige, e két szó a Nagy Könyv, e két szó, mely a világ rángását feloldaná!
Ne fontoskodjatok! Ne akarjatok zászlót lengetni,
építő, romboló, mentő mozdulatokkal hadonászni,
hagyjátok a jelszókat, fontoskodó elveket, rángató eszméket!
Halljátok: semmi előnyt ne kivánjatok,
előny értékében ne higgyetek,
s lemállik rólatok a százféle téboly, mely mind előnyt kinál,

 és olyanok lesztek, mint a szívverés:

nyugalma működés, és működése nyugalom."

Így, valahogy.

És hogy végül is miért éppen arab?

Nagyon egyszerű. Elképzeltem, hogy milyen lenne óvodába menni első nap az új városban, egy másik országban, az új pajtások közé, ha arab volnék és gyerek. Félnének tőlem? Azt mondanák, terrorista vagyok? Haza küldenének a szülőföldemre? Oda, ahonnan elűzött a történelem? Megfognák-e a kezem, ha körjátékot játszanánk? Játszanának-e velem?

Ezek a kérdések Ádám kérdései is lehetnének, aki egyiptomi, muszlim, két éves, és most kezdett járni bölcsődébe.