DECENTRALIZÁLT OKTATÁSI RENDSZER

A Jonsson tanár úrral történt első találkozásnak volt néhány meglepő, és itteni munkám szempontjából is fontos mozzanata. Egyrészt kiderült, hogy az iskolába, különösen az IB programra sok külföldi diák jár. A tanulóknak nagyjából a 30%-a svéd, a többieknek vagy az egyik, vagy mindkét szülője más országokból származik. Tulajdonképpen mindenki, aki a társadalom tagja, svédnek számít, de vannak a svéd svédek, a vegyes házasságból született svédek és a bevándorló svédek, akik ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint bárki más. Hogy mégis vannak társadalmi feszültségek és konfliktusok, és hogy ezek hogyan és miért jönnek létre, már egy másik bejegyzés témái lesznek. Viszont ami itt is fontos: úgy tűnik, a társadalmi béke, a szolidaritás és egymás megismerése alapvetően fontos Svédországban.

Példaként a romák összeírását követő általános felháborodást említeném. Néhány hete derült ki ugyanis, hogy néhány rendőrség összeírta az ott élő romákat, holott tilos bárki nemzeti és etnikai hovatartozása felől érdeklődni. A svéd TV Kunskapskanalen nevű csatornája (ismeret/tudás-csatorna) rögtön leadott egy hosszú dokumentumfilmet a romák történetéről, jelenéről, problémáiról, és rendszeresen készítenek rövidebb dokumentumfilmeket roma emberekről. Egyfajta szembenézés ez múlttal, a korábbi törvények hibáival, egyúttal érzékenyítés mások problémái iránt.

Jonsson tanár úr nagyon örült, hogy magyarok vagyunk. Két okból is: egyrészt, mint kiderült, Jonsson tanár úr szlavista, az orosz irodalomtörténet a szakterülete, és nagyon jó barátságban volt (van) Szerdahelyi Istvánnal. Az orosz irodalomról leveleztek évekig. Másrészt volt már a Katedralskolanban egyszer egy magyar diák, egy kislány, aki a gimnázium elvégzése és az egyetemi tanulmányok után asszisztensként dolgozott Jonsson tanár úr mellett. Pozitív diszkrimináció, tehát, amivel Domosnak meg kell küzdenie.

Ugyanakkor kiderült az is, hogy az iskola maximálisan decentralizáltan működik, és érvényesül a szubszidiaritás elve. (A szubszidiaritás elve azt jelenti, hogy a problémáknak lehetőleg azok keletkezési helyén kell megoldódnia, és a felsőbb szintek beavatkozásának a szükséges minimumra kell korlátozódnia, de a szükséges segítséget meg kell adnia.)

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az IB program esetében a Katedralskolan-ban Jonsson rektor dönt arról, hogy kivel dolgozik együtt, milyen projekteket támogat, ő szervezi munkatársaival egyetértésben a továbbképzéseket, fejleszti az oktatási programot, szervezi az egyéb informális tanulási programokat (múzeumpedagógia, kirándulás, előadások), és tulajdonképpen minden egyes diák fejlődését figyelemmel kíséri.

Ha valakivel baj van, akkor a tanárok közösen dolgozzák ki azt a stratégiát, amivel segíteni lehet az adott tanulót. Néha levelezünk egymással, de pusztán arról, hogy Domos hogy érzi magát az iskolában. A gyerekek rendszeresen bemennek hozzá beszélgetni, megosztják vele terveiket és eredményeiket.

(Álmaim iskolája.)

De hogyan is működik az egész iskolára vetítve és általában a decentralizáció?

Mindenekelőtt fontos tudni, hogy az iskolák többnyire önkormányzati fenntartásúak, és ez minden életkorra és speciális csoportra vonatkozik. Ezek az iskolák egyúttal állami fenntartásúak is: igen összetett szakértői szervezetrendszer, intézményrendszer gondoskodik a szakmai, módszertani színvonal fejlesztéséről, állami, önkormányzati és iskolai szinten. Emellett vannak magániskolák, speciális pedagógiai programokkal, önkormányzati és állami finanszírozással.

Bár nem sikerült még áttanulmányoznom a svéd adórendszer egészét, de az biztos, hogy az adók (társasági és személyi) nagy része az önkormányzatokhoz folyik be, és az úgynevezett társadalombiztosítási járulékot a szociális háló fenntartására kell felhasználnia az államnak.

Az iskolák teljes autonómiával rendelkeznek. Az igazgató (rektor) irányítja az intézmény egészét, koordinálja a programigazgatók munkáját, és kommunikál az önkormányzat oktatási szervezeti egységeivel (több van, és megosztják egymás között a feladatokat). Többek között az iskola pedagógiai programját egyeztetik rendszeresen.

Az iskolákban létező oktatási programokat programigazgatók irányítják. A Katedralskolan esetében az IB programon kívül van természettudományi, társadalomtudományi és humán program is, amelyek szintén autonómiával rendelkeznek, saját igazgatóval (rektor). Emellett van úgynevezett „szabadidős” program: művészeti és sport tevékenységgel.

Ami egyáltalán nincs, az a testnevelés. Viszont van konditerem, focipálya, minden osztálynak focicsapata, szabadon használható tornaterem. A gyerekek többsége jár valamilyen edzésre, ami szintén ingyenes. És ami nagyon érdekes: Uppsalában a lakónegyedekben nagyjából 500 méterenként van valamilyen szabadon használható sportlétesítmény. Vagy focipálya, vagy kosárlabdapálya. A gyerekek folyton fociznak, még hidegben is.

Otthoni programok - a reklám helye

Ez itt a reklám helye:



Két szakmai programra hívnám fel a figyelmét mindannak, aki oktatásban illetékes.

 
Az egyik a Tempus Közalapítvány információs napja az új EU oktatási programokról, vagyis az ERASMUS + -ról november 20 és 21-én.

Közoktatásban érdekelteknek a Comenius folytatásáról további információhoz itt lehet jutni: http://www.tpf.hu/pages/eventlist/index.php?page_id=781
(on-line jelentkezési lap kitöltése fontos).


A szakképzésben és felnőttképzésben érintettek számára szóló program itt olvasható: http://www.tpf.hu/pages/eventlist/index.php?page_id=784

(jelentkezés szintén on-line történik)


A másik szakmai program A CSOPORTIDENTITÁS SZEMIOTIKÁJA című konferencia Szegeden november 15-én, vagyis holnap, amelyet a Magyar Szemiotikai Társaság, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar
Felnőttképzési Intézetének Identitáskutató Műhelye és a
Szegedi Tudományegyetem Alkalmazott Nyelvészeti Tanszéknek
Új demokráciák és a humán kommunikáció kutatócsoportja szervezett közösen.

A konferencia programját itt lehet megtekinteni:



http://www.jgypk.u-szeged.hu/identitas/program.html

SZÜLŐNEK LENNI SVÉDORSZÁGBAN

“Education is the most powerful weapon which you can use to change the world.” Nelson Mandela

Az oktatás a leghatalmasabb fegyver, amivel megváltoztathatjuk a világot. Ezt valószínűleg nagyon sok politikus tudja, a kérdés csupán az, hogy milyen világot „álmodnak” a döntéshozók. Az esélyegyenlőség világát álmodják, vagy valami mást? A haladás államát kívánják megteremteni, vagy valami mást? Mosolygó, önbizalomtól ragyogó arcú, elégedett és egészséges emberek társadalmát akarják, vagy valami mást? És az emberek maguk, vajon mit akarnak?

Legyenek ezek költői kérdések, válaszok nélkül (vagy mindenki gondolkodjon el a lehetséges válaszokon).

Most saját svédországi szülői tapasztalataimat osztom meg, amiből talán felsejlik, mit gondol a svéd társadalom erről a fegyverről és a világról.

Domost is magammal hoztam, aminek több oka van. Egyrészt nem akartam magam halálra aggódni, hogy vajon hol jár, mit csinál a tizenhét éves nagyfiam egyedül vagy a bátyjával vagy a barátokkal, felnőttek irányítása nélkül. A serdülő kor, szerintem, rendkívül érzékeny korszaka az emberi életnek. Nem szabad a már-már felnőtt gyerekek kezét elengedni, mert bár azt hiszik, mindenre képesek, és persze, sok mindenre képesek, mégis könnyen elvesznek a kortársak véleményeinek rengetegében, a média, az internet, a „kockuló-felületek” káoszában. Jó, ha ebben a reszocializációs életszakaszban ott állnak a szülők a háttérben, és támogatnak, figyelnek, segítenek, ha kell.

Másrészt meg vagyok róla győződve, hogy rengeteg előnnyel jár, ha az ember élete bármely szakaszában megismer egy másik kultúrát, egy másik országot, egy másik iskolarendszert. Többek között nyitottabb, toleránsabb, kreatívabb lehet, új nyelveket tanulhat, és végül könnyebben veszi az akadályokat későbbi élete során.

Nem tudom, Domos akarta-e ezt a kalandot, ami az ő esetében számos buktatót jelenthet, de egyelőre úgy tűnik, hogy viszonylag jól veszi az akadályokat.

Mielőtt elindultunk Svédországba, a Deák Ferenc Gimnázium igazgatójától megkaptuk az engedélyt, hogy Domos magántanuló lehessen otthon, és ha esetleg úgy adódik, halaszthat is egy évet. Ezért nagyon hálás vagyok. Köszönöm. És nagyon köszönöm Engi Katalin igazgatóhelyettesnek, hogy támogatott bennünket, és ugyanazt gondolta, amit én is.

Nyáron próbáltam iskolát találni, de persze senki nem válaszolt az e-mailekre, amiről akkor még azt gondoltam, hogy a nyári szünet miatt van. Közben kiderült, hogy szinte alig van olyan hivatal, iskola, intézmény, ami válaszol, viszont ha válaszolnak, akkor rengeteg tanácsot és támogatást adnak. A telefonálás sem volt okos gondolat: többnyire üzenetrögzítő válaszolt, vagy az sem. A legjobb, ha az ember személyesen megy oda, ahol valamit szeretne megtudni, vagy pontosan meg kell találnia az adott ügy illetékesét, és addig kutatni, kérdezősködni, míg meg nem szerzi az adott személy saját mobiltelefonjának a számát.

A tanév Svédországban augusztus 19-én kezdődött, mi pedig konkrét iskola nélkül érkeztünk ide.

A felkészülés részeként számos oktatási intézmény honlapját áttanulmányoztam, köztük a gimnáziumokét is, amelyek egyúttal felnőttképzőként is működnek. (Erről egy másik bejegyzésben írok.) Három iskolát sikerült találnom, amiről azt gondoltam, hogy jó lesz a fiamnak.

Az egyik a Folkuniversitetetben működő kicsi nemzetközi gimnázium volt (Internationella Gymnasiet i Uppsala), amiről kiderült, hogy csak svédül lehet tanulni, vagyis, ahogy az igazgatónő írta, sajnos nem tudják felvenni Domost, aki nem tudott akkor szinte semmit svédül.

A másik a Kunskapsgynasiet volt, ami egy alternatív iskolatípus, rendkívül izgalmas módszerekkel. Tulajdonképpen tutor rendszerrel tanulnak a gyerekek, mindenki a saját ritmusának megfelelően. A tanárok segítik őket mindenben. Rengeteg projektmunka, kooperatív tanulási formák, gyakorlat található a módszereik között. Az igazgatónővel végül sikerült beszélnem, de ő azt mondta, hogy már 4 olyan tanulójuk van, aki nem tud svédül, és nem tudnak több gyereket elvállalni.

A harmadik szintén nemzetközi és angol nyelvű iskola volt, de arról kiderült, hogy csak általános iskola 9. osztályáig tanulnak ott a gyerekek.

Hosszú kalandok, az összes iskola honlapjának áttanulmányozása után, és néhány ember tanácsainak segítségével végül felhívtam a megfelelő iskola megfelelő telefonszámát.

Katedralskolan – International Baccalaureate, vagyis IB program

A Katedralskolan Uppsala egyik legerősebb gimnáziuma. Nem is igazán nézegettem a honlapjukat, mert fel sem merült bennem a gondolat, hogy egy ilyen iskolába járjon a fiam. Végül mégis felhívtam Sven Jonssont, az IB program igazgatóját (rektornak hívják svédül). Rendkívül kedves és nyitott volt velem, és másnapra megbeszéltünk egy találkozót, ahová Domost is magammal vittem.

Ez a találkozó mindent megváltoztatott bennem, amit eddig a szülői státuszról gondoltam. Mindent el kellett felejtenem, amit eddig tudtam az iskola és a család, szülő és gyerek viszonyáról. Az történt ugyanis, hogy amikor Jonsson tanár úr meglátta, hogy ott a fiam, aminek nagyon örült, már nem is velem „találkozott”, hanem Domossal. A beszélgetés kettejük között zajlott, hiszen nem velem, hanem vele van dolga az iskolának, a tanároknak. Én csak hallgattam és figyeltem.

A programigazgató mindent elmondott a programról, megkérdezte Domost, hogy mit gondol a tanulásról, mit szeret csinálni szabadidejében, mit olvasott legutóbb, mi érdekli őt igazán. Egyáltalán nem érdekelte, hogy én ki vagyok, mi a címem, rangom: a gyerek érdekelte. Domos kicsit megszeppent ettől a figyelemtől, és izgult, hogy mi lesz, de végül jól vette az első akadályt.

Jonsson tanár úr teljesen világosan megmondta: itt tanulni kell, olvasni, sokat, itt gondolkodni kell, alkotni, kreatívnak és aktívnak lenni, és mindenekelőtt le kell tenni egy felvételi vizsgát angolból és matematikából. „Ha a vizsga jól sikerül, szeretettel látunk. Ha nem, akkor haza kell utaznod. Vállalod?” – „Vállalom.” – mondta Domos határozottan.

Másnap 8:30-kor volt a vizsga, ami, mint kiderült, nagyon jól sikerült. Az angol teszt ráadásul angol irodalom és esszéírás volt. Domos, aki otthon közepes tanuló volt, itt 90%-os eredménnyel teljesítette azt a vizsgát, amitől (mint kiderült később néhány itteni szülőtől) sok uppsalai gyerek fél, és nehéznek tart, de szeretne teljesíteni.

Jonsson tanár úr felhívott, hogy örömmel látják Domost, engem pedig szülői értekezletre.

Arra a kérdésre, hogy milyen iskolai felszerelést vegyek a gyereknek, az volt a válasz, hogy egy jegyzetfüzetet és egy tollat. Az iskolában megkapja a tankönyveket, néhány napon belül egy laptopot, amit csak tanuláshoz használhat. Ráadásul az ebédért sem kell fizetni.

A gyerek reggel elindul, mindent megkap, ő áll az oktatási folyamat középpontjában, aztán hazajön, és projekteken dolgozik, olvas, ír, interneten kutat, aktív. Furcsa neki, persze, ez a nagy figyelem. Most tanulja, hogy szabad gondolkodni, sőt, tilos magolni, másolni, tilos a ctrlC/ctrlV technika, vitatkozni kell, véleményt cserélni, meggyőzni másokat, kérdezni kell, folyton kérdezni.

Én pedig azt érzem, hogy Svédországban szülőnek lenni jó. És nyugdíjasnak lenni is jó, és fogyatékkal élőnek lenni is jó, tanulni vágyó felnőttnek lenni is jó. De ezek már más történetek.

MIÉRT ÉPPEN ARAB? – kulturális okok

Sztereotípiák

Mit tesz az emberek többsége, amikor olyan embercsoporttal, emberrel, viselkedéssel találkozik, amit „másnak”, „furcsának” talál? Az átlagemberek a világ minden táján ilyen esetben általában két attitűdhöz folyamodnak. (Az attitűd itt viszonyulást, hozzáállást jelent.) Az egyik valamiféle leegyszerűsítő mentális kép, sztereotípia használata, a másik az etnocentrikus attitűd.

Ami a sztereotípiát illeti, ez gyakran felszínesen leegyszerűsítő véleményt rejt magában, gyakran előítélettel társul, legtöbbször negatív érzelmi töltettel. Persze, van pozitív sztereotípia is, bár ritkábban fordul elő, és gyakran kritikátlan tekintélytisztelettel jár együtt.

A sztereotípiák, mint mentális képek, eredetileg arra lennének jók, hogy eligazodjunk világunkban, rendet tegyünk a sokféle információ okozta káoszban, ugyanakkor a valóságban úgy tűnik, hogy épp káoszt, ellentéteket, konfliktusokat okoznak. Az egyénekre ráragasztott címke eltakarja magát az egyént individuális jellemzőivel együtt. És gyakran a sztereotípiák többet mondanak el rólunk, mint azokról a társadalmi, etnikai, kulturális (stb.) csoportokról, amelyek tagjaira használjuk ezeket a sztereotípiákat.

A negatív érzelmi töltet ráadásul gyakran félelemből táplálkozik. A példa egy fiatal magyar fiútól származik, aki Dániában szembesült azzal az elmúlt évben, hogy amikor kiderült, hogy magyar, egyből „szerbnek”, „cigánynak”, „tolvajnak” tartották a vele egyidős fiatalok. Sok 20 év körüli dán szerint tehát minden magyar szerb és cigány, aki ráadásul tolvaj is. Talán nem nehéz felfedezni a történetben a félelmet. És persze, mást is: az ismeret, a megismerés, a mások iránti nyitottság maximális hiányát.


 

A sztereotípiák létrejöttének, tanulásának, pszichológiai és gazdasági-társadalmi okainak igen tágas szakirodalma van, és ezzel nem igazán szeretném untatni az olvasóimat. Néhány dolgot azonban érdemes tudni a sztereotípiákról.

1. Mindenki használ sztereotípiákat, mert ezek egy része automatikusan aktiválódik. Még a legműveltebb, legtoleránsabb és legnyitottabb embernek is szembe kell néznie saját sztereotípiáival.
   
2. Vannak olyan sztereotípiák, amelyek nem kötődnek előítéletekhez, nem tartalmaznak sem pozitív, sem negatív érzelmi töltetet, és pusztán arra szolgálnak, hogy különféle típusokba soroljunk hasonló jellemzőkkel rendelkező embereket. Ám mint leegyszerűsítő képek, ezek is eltakarják a valóságot, a különbségeket, az egyediséget.
3. A sztereotípiák forrásai a család, a kortárscsoportok, az iskola, a média. Többnyire tehát megtanult információk, vélemények.
4.   A sztereotípiákkal való folyamatos küzdelem alapja az előítéletek maximális elutasítása: először megnézem, utána hozok róla „ítéletet”, véleményt. Nem előre ítélkezem.
5.   A sztereotípiák leküzdéséhez ezen kívül szükséges még: a nyitott gondolkodás (általában a kérdezés és gondolkodás képessége), a folyamatos tanulás (life long learning), kíváncsiság, kritikai gondolkodás, tisztelet, reflexió, elfogadás. Annak tudata, hogy sohasem tudhat mindent az ember, és minden ember tévedhet.

Az arabokkal kapcsolatos sztereotípiák az elmúlt években nagyjából így néznek ki: minden arab terrorista, minden arab muszlim, az arab egy nép, egy egységes etnikai csoport neve. Az arabok barbárok és civilizálatlanok, tevén utaznak a Szaharában, eladják a nőket egy kecskéért, akik mind burkában járnak és nincsenek jogaik (pl. nem vezethetnek autót, nem tanulhatnak). Az arabok megerőszakolják az európai nőket, lusták, egész nap vízipipáznak kendővel a fejükön, stb. stb. stb.

Mindez nem igaz, és nem terjeszthető ki néhányszáz millió emberre. Természetesen van olyan arab, aki tevén szeli át a Szaharát, és van, aki eladja a nőket egy kecskéért, és persze, előfordult már valaha, valahol ezek közül szinte mindegyik, de nem igaz mindenkire, aki arabnak nevezi magát. És leginkább az nem igaz, hogy az arab egy nép, egy egységes etnikai csoport neve.

A legutolsó – és ebben az esetben a legfontosabb – téves hiedelem az, hogy az arabok civilizálatlan barbárok. Nyilván vannak ilyenek is, mint ahogy minden országban előfordulhatnak civilizálatlan barbár emberek, azt állítani azonban, hogy a civilizálatlanság az arabok jellemzője, nos, ez maga barbárság. Arról árulkodik, hogy ennek a sztereotípiának a használója egyáltalán nem ismeri Európa kultúrtörténetét, ráadásul fals etnocentrizmussal él.

Miről is van pontosan szó?

Nos, annyiról csupán, hogy Európa tudósai, egyházatyái, humanistái arab, perzsa és bizánci közvetítéssel ismerték meg a görög filozófusok munkáit. Az arab tudósok, könyvtárak, iskolák őrizték meg, gondozták és fejlesztették tovább az egyiptomi, görög tudományokat (Platón és Arisztotelész munkáit), a matematikát, geometriát, csillagászatot, orvostudományt. A XII-XIII századi keresztény Európa az arab és perzsa (iszlám) tudósoktól tanult meg mindent, amire az európai civilizáció épült.

Ideje elfelejtenünk, talán, etnocentrizmusunkat, vagyis azt a hihet, hogy mi, európai emberek magasabb rendűek, mert civilizáltak vagyunk. Érdemes felfedezni mindazt a kincset, amit a különböző arab kultúrák (mert nem egy van) felhalmoztak. Aztán tovább menni, és megismerni más kultúrák kincseit is.

Én személy szerint köszönöm Platónt, és a scuola sicilianá-t (persze, ehhez egy normann/svéd uralkodó, II. Frigyes bölcsessége is kellett), a dolce stil nuovo-t, Dantét, az egész ragyogó reneszánszt.

MIÉRT ÉPPEN ARAB? - humanista felütés 2.0

Ez előző történet, ami az enyém, a szőke, kékszemű kislányé, lehetne másé is. Lehetne borzalmasabb is. Hány gyerekre, felnőttre nyomnak rá valamilyen bélyeget naponta a világ minden táján, csak azért, mert valamiben más?

Hány emberről döntik el naponta, hogy ő rossz, alacsonyabb rendű, hitvány, mielőtt tenne bármit is? Hány embert tesznek deviánssá nap mint nap az előítéletekkel? Miért ítélünk meg másokat előre? Milyen érvek, indokok, érdekek vezetik az embereket egymás megbélyegzésében? Milyen érdek és érv lehet elfogadható arra, hogy másokat kirekesszünk? Mit érezhet egy néger, egy cigány, egy zsidó, egy arab, egy mexikói, egy murri vagy egy palawah vagy egy koori (ausztrál őslakosok), egy hopi vagy egy irokéz, vagy bárki, ha azzal találkozik, hogy mielőtt tenne bármit is, máris eldöntik róla, hogy ő rossz, alacsonyabb rendű, civilizálatlan, megvetendő, érdemtelen az emberi életre?

Mi lehet annyira fontos, hogy elfeledkezzünk emberségünkről? A pénz? A hatalomvágy? A dicsőség iránti vágy? A karrier? A nagyobb autó, szebb ház, nagyobb úszómedence, több szolga, több és fiatalabb nő (és férfi????) iránti vágy? Mi hatalmazhatja fel (felhatalmazhatja-e bármi is?) az embert, hogy úgy bánjon másokkal, ahogyan ő nem szeretné, hogy bánjanak vele?

Csupa naiv kérdés, ugye?

Csak naiv kérdéseim vannak, meglehetősen naivnak tűnő válaszokkal és három hivatkozási alappal.

Az egyik Aquinói Szent Tamás (és Dante), a másik Lázár Ervin, a harmadik Weöres Sándor (akinek verseiből néhányat muszáj lesz angolra – svédre - arabra varázsolnom valahogyan)

AQUINÓI SZENT TAMÁS

Aquinói Szent Tamás azt írja a Summa Theologiae-ben (és ezt veszi át Dante az Isteni színjátékban), hogy a teremtmények kölcsönösen összefüggnek egymással, és ez Isten szándéka szerint való. Az égitestek, a Nap és a Hold, a csigabiga, a denevér, a (libanoni) cédrus és a fűszál, a zsiráf és a tengeri herkentyű léte, sokfélesége és különbözősége arról tanúskodik, hogy egyetlen teremtmény sem lehet elég önmagának. A teremtmények csak egymással való összefüggésben léteznek, és egymás szolgálatával kölcsönösen kiegészítik egymást.

A világmindenség azért szép, mert a teremtett világ létezőinek sokféleségéből rend és harmónia születik. Az ember ezeket fokozatosan fedezi föl, és megláthatja a teremtett világ szépségében Isten végtelen szépségét. Ez pedig felébresztheti, éberré teheti, és tisztelheti a Teremtőt (és a teremtést mint olyat).

Az emberi egyed, írja Tamás, mivel Isten képmása, a személy méltóságával bír: nem csupán valami, hanem valaki. Képes arra, hogy megismerje önmagát, uralkodjék önmagán, szabadon ajándékozza magát és közösségre lépjen más személyekkel. Városokat alapít, államokat tart fenn, segít másoknak.

ODAAJÁNDÉKOZZA ÖNNÖN MAGÁT.

Tamás mindemellett megemlíti azt is, hogy az emberiségnek közös az eredete (Ádám és Éva), és a közös eredetnek köszönhetően az emberi nem egységet alkot. (Nem célom Tamást feminista elméletek alapján olvasni, itt most más a téma).

Sokféleség, különbözőség, közös eredet, egység, megismerés, közösség, ajándékozás.

Nem mellesleg Tamás arab és bizánci közvetítéssel ismerte meg a görög filozófusok munkáit.

LÁZÁR ERVIN

Lázár Ervin remek meséi között van egy, ami mintha ezt a Szent Tamástól származó gondolatot fordítaná le, vagy legalábbis érezhető benne némi egybecsengés a fentiekkel.

Zsiga föstő fest a címe, a Manógyár című könyvben olvasható.

A történet szerint Zsiga föstő akkor élt, amikor csupa fehér volt a világ. A fák, bokrok, bogarak, fűszálak, madarak, az ég, a tenger, a búzamezők – minden csupa fehér volt. Zsiga föstő ezt a csupa fehér világot festette csupa fehér színnel.

Egyszer aztán csupa fehér felesége, Bazsarózsa Mária sírni kezdett, mert már nagyon unta, hogy csupa egyforma a ruhája, holott volt neki pliszírozott, buggyos, fodros, kötött, szövött, ilyen-olyan ruhája. Mégis mind egyforma volt. Fehér. Ezt azonban nem tudta Mária. Csak azt tudta, hogy valami hiányzik neki.

Zsiga föstő elővett a tulipántos láda mélységes mélyéről egy tubust, ami, láss csodát, piros festéket rejtett magában. Lett is nyomban piros szoknya, öröm, vulkánkitörés.

Zsiga föstő hozzá is látott, hogy csupa pirosra fesse a csupa fehér világot, csakhogy elhúzódott ecsetjétől az ég, elhúzódtak a vizek, a fák, a kankalinok, a nyulak és csigabigák. Zsiga pedig rájött, hogy van még tubus a láda fenekén. Elővette őket, és festeni kezdett.

 

„Nyüszög, sikogat, kacarászik, dalol gyönyörűségében a világ. Fölragyognak rajta tűzsárgák, olívzöldek, mélykékek, pirosok. Zsiga föstő izzad, dolgozik. Feldübörögnek a szivárványszínű vízesések, mint a csillagszóró, a kitörő tűzhányó, sárgásvörösen izzik a láva, sötétzölden zúgnak a fenyvesek, aranysárgák a búzatáblák, és nincs megállás, mert jön az ősz; ami eddig zöld volt, azt most sárgára, pirosra kell festeni, aztán jön a tél a sok fehérrel, aztán a tavasz türkizei, rózsaszínei, élénksárgái, áttetsző zöldjei, mosolygós barnái. Dolgozik Zsiga föstő keményen, lám, az emberekre is van gondja, micsoda szépre festi a lányokat, s ahol meg haragot, viszályt lát, oda nagy fekete pacákat pöttyint, hogy épp a szívére ment annak az ordító embernek, a savas eső áztatta erdőket is befeketíti Zsiga föstő, de látszik rajta, jobb szeret esküvőt festeni, virágokat varázsol az ifjú pár lába elé, színes szalagokat lobogtat a menyasszony hajában, szikráztatja a napot, biztos lehetsz benne, hogy estére szép, mélyvörös naplemente lesz - így örvend Zsiga föstő, ha megértést és szeretetet lát.”

Hogy mi a tanulság? Itt és most és nekem annyi csupán, hogy gyönyörűségesen szép színesnek is láthatjuk a világot, ahol formák, színek, árnyalatok, kultúrák, szokások, művészetek, nyelvek, hitek, dalok és táncok sokasága adja ki azt a képet, ami gyönyörűen teljes. Ha nem így volna, unalmas volna. Csak képzeljétek el.

WEÖRES SÁNDOR

Egészen másról ír Weöres abban a versében, amiből idézek egy kicsit. Arról a tapasztalatról (is) szól a vers, amit naponta láthatunk, ha megnézünk egy híradót, újságot olvasunk, vagy csak üldögélünk a Facebook felett mélán. Háborúk vannak mindenütt, emberek menekülnek, tengerbe vesznek, éheznek, egymásra lőnek, vonulnak, kiabálnak, lobogtatnak, kirekesztenek. Mintha a fenti gyönyörűségesen szép színes csak a mesékben volna. Tényleg csak ott kell lennie? Nem lehetséges, hogy itt, köztünk is legyen (a naivitás csúcsa ez a vágy, tudom, de hát felhők, és egyebek)?

Sokan, sokféle bölcsességet mondtak már erre vonatkozóan: mit is kellene tenni, hogy ne így, hanem úgy legyen. Ilyen személyekre gondolok, mint Jézus, Buddha vagy (ha már arab) Mohamed próféta, és más próféták, szentek, filozófusok, művészek. Csupa pusztába kiáltott szó.

Most én is belekiáltom Weöres szavait, amelyek arról szólnak, hogy mit tehetünk mi magunk magunkkal, magunkért, és ezzel mindenkiért, a színekért.

XX. századi freskó a vers címe.

„Felhőkakukvár
háromezer éve telik díszekkel és lomokkal,
nagy ládákkal -- felirásuk: "én!" "enyém!" "nekem!" "engem!" s falát mindenfelé kinyomta "az én kincsem", "az én lázam", "az én üdvöm", végre felbillent
s az alatta felgyűlt ganajba zuhant.”

(…)

„"Hallottátok-e: ne fontoskodjatok!
E két szó a nektek röpített ige, e két szó a Nagy Könyv, e két szó, mely a világ rángását feloldaná!
Ne fontoskodjatok! Ne akarjatok zászlót lengetni,
építő, romboló, mentő mozdulatokkal hadonászni,
hagyjátok a jelszókat, fontoskodó elveket, rángató eszméket!
Halljátok: semmi előnyt ne kivánjatok,
előny értékében ne higgyetek,
s lemállik rólatok a százféle téboly, mely mind előnyt kinál,

 és olyanok lesztek, mint a szívverés:

nyugalma működés, és működése nyugalom."

Így, valahogy.

És hogy végül is miért éppen arab?

Nagyon egyszerű. Elképzeltem, hogy milyen lenne óvodába menni első nap az új városban, egy másik országban, az új pajtások közé, ha arab volnék és gyerek. Félnének tőlem? Azt mondanák, terrorista vagyok? Haza küldenének a szülőföldemre? Oda, ahonnan elűzött a történelem? Megfognák-e a kezem, ha körjátékot játszanánk? Játszanának-e velem?

Ezek a kérdések Ádám kérdései is lehetnének, aki egyiptomi, muszlim, két éves, és most kezdett járni bölcsődébe.