Én már semmin sem csodálkozom. Megvan bennem a "jé, de érdekes" gesztusa, amihez az új megismerésének öröme társul, egyfajta felfedezői pozitivitás. "Nézd meg, és menj tovább."
Egy idegen országban, persze, gyakran találkozik az ember furcsaságokkal, amit meg kell emészteni, és amivel szemben csakis az elfogadás működik. Az emberek sokfélék. Otthon is, itthon is, ott is, itt is.
Ez az itt, ez az ideiglenes itthon nagyon sok(k)színű. Az a jó attitűd (legalábbis nekem), ha úgy nézem az embereket, mintha az erdő tisztásán nyíló színes virágok volnának. Az egyik kék, a másik sárga, a harmadik piros, a negyedik tarkabarka.
A másság arra jó, hogy az ember gyakorolja az emberségét. Hogy gazdagodjék. Hogy rájöjjön: a szereotípiák mögötti valóság mérhetetlenül gazdag.
Mióta itt vagyunk Domossal, igyekszem összegyűjteni egy olyan, életmódból, szokásokból álló csomagot, amire ráragasztható a kultúrsokk cimkéje. Nem nagyon van ilyen., és inkább saját határaimat jelzi egy-egy apró mozzanat. Azokat a pontokat tárja fel, ahol még változnom kell. Kellene.
Határok számbavétele, tehát.
Szeptemberben, a Kulturnatten napján (erről részletesen később írok) találkoztam egy fiatal pakisztáni muszlim fiúval, aki a fiam lehetne. Többen voltunk egy társaságban, két nő és öt-hat férfi.
Hozzánk lépett, köszönt, és kezetfogott a férfiakkal. Én is nyújtottam a kezemet. Erre ő a szívére tette a kezét, és meghajolt. Én újra nyújtottam a kezemet, ő pedig újra a szívére tette a kezét, és meghajolt. Akkor jöttem rá, hogy valamit nem jól csinálok. Gyorsan próbáltam összerakni a fejemben, hogy vajon mit tévesztek el, elkezdtem figyelni a másik nőt: ő vajon mit csinál? Egyszerűen semmit, folytatta a társalgást, és nem erőlködött a kézfogással. Aztán eszembe jutott egy régebbi eset, amikor nem fogott velem valaki kezet. Akkor azt tanultam meg, hogy a hosszú szakállú, bajusztalan muszlimok, a salafik, biztosan nem fogják (mert nem foghatják) meg a kezem. Ez a fiú viszont nem volt salafi, se szakáll, se bajusz, farmernadrág, feliratos póló, bicikli.
Később megkérdeztem egy barátomtól, hogy mi a szabály. Nincs szabály, mondta ő, arról van csupán szó, hogy vannak olyan muszlimok, például ez a nem arab fiú, aki a régi-régi hagyományokat követi.
Át kell állítanom a jelzőrendszeremet: a szakáll-bajusz mellé társul a többi nő megfigyelése. Az esetek 99%-ában kezet fognak velem, az egy százaléknak pedig eltáncolom ezt a performance-t.
Persze, felmerült bennem, hogy vajon nem kellene-e neki megváltoznia? Elfogadnia az itteni szabályokat?
Nem, nem kell. Én szívesen lemondok a kézfogásról, ha ekkora tisztelettel jár.
Azóta többször találkoztunk a városban, mindig előre köszön, a szívére teszi a kezét és meghajol. Ennyi épp elég.
A svédek és finnek is szolgálnak meglepetésekkel. Nem túl sokkal, de néhánnyal igen. Ezt azonban egy másik bejegyzésben írom le részletesen.
Ízelítőül:
Engem némileg sokkol, amikor 10 fokban rövidnadrágban és pólóban jön velem szembe valaki. Vagy zokni nélkül papucsban.
Vagy ha minden nap felporszívózzák az avart.
Vagy az, ha szombat hajnalban arra ébredek, hogy óbégatnak a fiúk, és bútorokat dobálnak ki az ablakon.
Vagy az almafa, aminek nem szedik le a gyümölcsét.
Vagy a Krasznaja Moszkva a fiókokban.
Nem csodálkozom. Olyan, mintha otthon volnék. Nézem a virágos mezőt. Tanulok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése