MIT CSINÁLOK ÉN ITT?

A kérdést – mit csinálok én itt? – saját magamnak szoktam mostanában feltenni, elég gyakran és különféle hangsúlyokkal. Aztán átalakítom a mondatot, az igét kicserélem, lesz belőle „keresek” és „akarok”, vagy szelíden „szeretnék”.

Mivel kicsit furcsán- rohanva indultam útnak, és kisebb Facebook fóbiám is keletkezett közben, sokaktól nem búcsúztam el. Bocsánat. Érkezés után pedig elsodortak az események és a váratlan helyzetek sora. Elsodort a „csinálás-keresés-akarás-szeretés”.

 Eltekintve attól, hogy mit csinálhatnék itt, ha másként állnának (vagy működnének) a dolgok (pl. visiting professor, posztdoktori ösztöndíjas, színháztudományi kutatói ösztöndíjas, gazdag viking-feleség, királykisasszony nevelőnője, stb. stb.) most végre elmondom, mit csinálok, próbálok csinálni itt, Uppsalában, Svédország szívében. Azt is elmondom, hogy azt, amit csinálok, miért nem mondjuk Olaszországban teszem, ahogy az elvárható volna egy rendes italianistától.

Tehát, tratatatam:

Grundtvig asszisztensként dolgozom.

Ez a tény némileg meg fogja szabni a határaimat, vagyis a blog témáit, és egyúttal megzabolázza írói-esszéista vénámat is. Bocsánatot kérek azoktól, akik mást vártak: itt oktatásról, elsősorban felnőttképzésről, a nem formális és az informális oktatásról és a csoportok közötti mediációról lesz szó. 
Emellett mindenről, ami kultúra, és mindenről, ami a sztereotípiák ledöntését szolgálja, és ami az én idealista-pacifista-humanista elképzeléseim vagy álmaim szerint lehetővé teszik a lehetetlent.

Vagyis azt, hogy olyan világban éljünk (éljenek gyerekeink és unokáink), ahol az emberek nyitottak egymás felé, ahol megismerni és megérteni akarnak mindent, ami az emberi élethez tartozik, legyen az atrefaktum, emberi alkotás, életmód, tudomány, vagy természet. Ahol senki sem akar uralkodni a másikon, és nincsenek előítéletek (értsd: nem előre ítélkeznek az emberek egymás felett). Nem folytatom – így is eléggé világos, hogy a „tanárnő megint a fellegekben jár”. És az is világos lehet a tanítványaim számára, hogy a tanárnő „Grundtvig-mániája” testet öltött végül.

Grundtvig asszitens – a Grundtvig az EU felnőttképzési oktatási programja, amelyet a magyar nemzeti iroda, a Tempus Közalapítvány koordinál, bonyolít és pályáztat. A Grundtvig az EU felnőttképzési oktatási programja volt. Csak volt, mert 2014-től új oktatási program indul az EU-ban, amelynek Erasmus+ a neve. Egyelőre nem sokat lehet tudni róla, de amint megtudok valami újat, megosztom ezen az oldalon. Addig is, akit érdekel, itt tájékozódhat: www.tka.hu

A Grundtvig programon belül különféle együttműködési és mobilitási programokra lehetett pályázni, a leghosszabb mobilitási program az asszisztensi volt (és remélhetőleg lesz).

Én 5 hónapig és 10 napig leszek itt, Uppsalában. A fogadóintézményem a Svédországi Arab Kulturális Egyesület, az Arabiska Kulturförening i Sverige. Eredetileg az a feladatom, hogy az egyesület munkáját módszertani szempontból segítsem: részt vegyek a hosszú távú stratégia kidolgozásában, módszertani képzést tartsak szociális, szocio-kulturális és kulturális animációból, segítsek két informális vagy inkább nem formális kurzus kidolgozásában, amelyet valamely úgynevezett „liberális” felnőttképzési intézmény fogad be. Emellett segítsek a közösségfejlesztésben és egyéb programok lebonyolításában.
Mindemellett szeretnék kialakítani itt egy bázist a hallgatóimnak, andragógusoknak (ha egyáltalán lesz még olyan otthon) és kultúra mediátoroknak, ahová különféle ösztöndíjakkal eljöhetnek gyakorlatot szerezni a különböző svéd felnőttképzési intézményeknél.

Leginkább azt szoktam mondani és gondolni magamról, hogy most kultúramediátor vagyok, és nagyon úgy néz ki, hogy az vagyok. Minden előnyével és hátrányával együtt. Hogy aztán végül mire jutok, azt egyelőre nem tudom, mert bár van saját stratégiám, a valóság mindig más, mint az előre elképzelt és eltervezett út. A mediátor legfontosabb erényeit gyakorlom (próbálom gyakorolni) itt: elfogadás, empátia és folyamatos alkalmazkodás a körülményekhez. Jelenleg leginkább Sziszifusznak érzem magam: felgörgetem a sziklát, aztán újra, aztán újra fel, aztán néhány szilánk fent marad, aztán újra fel. A sivatag-metafora ugyanezt volt hivatott leírni. Idővel kibontom mindkettőt

Már csak egyetlen (na jó, kettő) kérdésre nem válaszoltam: Mire való ez az egész csinálás-keresés-akarás-szeretés? És miért éppen Svédország? (A „miért éppen arab” kérdést most idő hiányában nem tenném fel magamnak- de persze, kérdezzetek.)

Az első kérdésre a válasz: a sok elméleti okosság, amit multikulturalizmusról, konfliktusokról, mediálásról, interkulturális kommunikációról, egyebekről tudok mondani, akkor lesznek hitelesek, akkor válnak kézzelfogható tudássá és gyakorolható hivatássá a tanítványaim számára, ha a valóságban is látom, kipróbálom, megtapasztalom, milyen a kulturális mindenki földjén élni.
Nos, hát itt duplán vagyok idegen, vagy inkább triplán. A gyakorlatban, sztereotípiák között. Olyan helyzeteket élek meg, amit a könyvekből nem lehet megtanulni, megismerni. Például a fiatal kurdok és szíriaiak konfliktusát, a gottsundai és stenhageni gangek verekedését. És, remélem, azt is, hogy sikerül a kurd és szíriai kulturális szervezetek vezetőivel kidolgozni valamilyen stratégiát (az egyik kis csírázó növénykém a sivatagban).

A második kérdésre könnyebb a válasz: Svédország oktatási rendszere lenyűgöző. Olyan, amire nekünk is szükségünk van, volna. Aktív állampolgárság, demokrácia, felelősségvállalás, Life long learning: ez mind olyan formát ölt, amit én szeretnék otthon is látni.
Kreativitás és kreatív ipar, a tanulás mint egészségmegőrző rendszer, csodás nyugdíjasok, akik egyszerre 2-3 nyelvet tanulnak, mert tanulhatnak. Iskola, ahová szeret a gyerek járni, mert érdekes, mert izgalmas, mert nagyon sok mindent lehet, és mert ő áll a középpontban, a társaival együtt, akik azt tanulják, hogyan kell egymást elfogadni és tisztelni. Az esélyek biztosítása, a lehetőség, hogy az legyél, ami szeretnél lenni, amiért megküzdesz, még akkor is, ha szüleid bevándorlók vagy esetleg finn romák.

Álmaim iskolarendszere. Hát most nyitott szemmel álmodhatok néhány hónapig.

Időnként, amikor nehézségek adódnak az itteni munkámban (nagyjából 2 naponta), felmerül bennem, hogy jobb lett volna Olaszországba menni. Bizonyos szempontból valóban jobb lett volna. Ott 20-.25 éves munkakapcsolatokkal és az olaszos pörgéssel már őrületesen sok dolgot csináltam volna régi-régi barátokkal. Itt most szedegetem össze a kapcsolati tőkét. 
És időnként nem hiszem el, hogy néhány integrációban illetékes, úgynevezett „kulturális szakembernek” el kell magyaráznom, mit jelent az „informális oktatás”. 

Kérdezzetek.