LOGÓ - szavazzatok

Melyik logót szavazzátok meg használatra?


Készítette Szegi Bence.

MIT CSINÁLOK ÉN ITT?

A kérdést – mit csinálok én itt? – saját magamnak szoktam mostanában feltenni, elég gyakran és különféle hangsúlyokkal. Aztán átalakítom a mondatot, az igét kicserélem, lesz belőle „keresek” és „akarok”, vagy szelíden „szeretnék”.

Mivel kicsit furcsán- rohanva indultam útnak, és kisebb Facebook fóbiám is keletkezett közben, sokaktól nem búcsúztam el. Bocsánat. Érkezés után pedig elsodortak az események és a váratlan helyzetek sora. Elsodort a „csinálás-keresés-akarás-szeretés”.

 Eltekintve attól, hogy mit csinálhatnék itt, ha másként állnának (vagy működnének) a dolgok (pl. visiting professor, posztdoktori ösztöndíjas, színháztudományi kutatói ösztöndíjas, gazdag viking-feleség, királykisasszony nevelőnője, stb. stb.) most végre elmondom, mit csinálok, próbálok csinálni itt, Uppsalában, Svédország szívében. Azt is elmondom, hogy azt, amit csinálok, miért nem mondjuk Olaszországban teszem, ahogy az elvárható volna egy rendes italianistától.

Tehát, tratatatam:

Grundtvig asszisztensként dolgozom.

Ez a tény némileg meg fogja szabni a határaimat, vagyis a blog témáit, és egyúttal megzabolázza írói-esszéista vénámat is. Bocsánatot kérek azoktól, akik mást vártak: itt oktatásról, elsősorban felnőttképzésről, a nem formális és az informális oktatásról és a csoportok közötti mediációról lesz szó. 
Emellett mindenről, ami kultúra, és mindenről, ami a sztereotípiák ledöntését szolgálja, és ami az én idealista-pacifista-humanista elképzeléseim vagy álmaim szerint lehetővé teszik a lehetetlent.

Vagyis azt, hogy olyan világban éljünk (éljenek gyerekeink és unokáink), ahol az emberek nyitottak egymás felé, ahol megismerni és megérteni akarnak mindent, ami az emberi élethez tartozik, legyen az atrefaktum, emberi alkotás, életmód, tudomány, vagy természet. Ahol senki sem akar uralkodni a másikon, és nincsenek előítéletek (értsd: nem előre ítélkeznek az emberek egymás felett). Nem folytatom – így is eléggé világos, hogy a „tanárnő megint a fellegekben jár”. És az is világos lehet a tanítványaim számára, hogy a tanárnő „Grundtvig-mániája” testet öltött végül.

Grundtvig asszitens – a Grundtvig az EU felnőttképzési oktatási programja, amelyet a magyar nemzeti iroda, a Tempus Közalapítvány koordinál, bonyolít és pályáztat. A Grundtvig az EU felnőttképzési oktatási programja volt. Csak volt, mert 2014-től új oktatási program indul az EU-ban, amelynek Erasmus+ a neve. Egyelőre nem sokat lehet tudni róla, de amint megtudok valami újat, megosztom ezen az oldalon. Addig is, akit érdekel, itt tájékozódhat: www.tka.hu

A Grundtvig programon belül különféle együttműködési és mobilitási programokra lehetett pályázni, a leghosszabb mobilitási program az asszisztensi volt (és remélhetőleg lesz).

Én 5 hónapig és 10 napig leszek itt, Uppsalában. A fogadóintézményem a Svédországi Arab Kulturális Egyesület, az Arabiska Kulturförening i Sverige. Eredetileg az a feladatom, hogy az egyesület munkáját módszertani szempontból segítsem: részt vegyek a hosszú távú stratégia kidolgozásában, módszertani képzést tartsak szociális, szocio-kulturális és kulturális animációból, segítsek két informális vagy inkább nem formális kurzus kidolgozásában, amelyet valamely úgynevezett „liberális” felnőttképzési intézmény fogad be. Emellett segítsek a közösségfejlesztésben és egyéb programok lebonyolításában.
Mindemellett szeretnék kialakítani itt egy bázist a hallgatóimnak, andragógusoknak (ha egyáltalán lesz még olyan otthon) és kultúra mediátoroknak, ahová különféle ösztöndíjakkal eljöhetnek gyakorlatot szerezni a különböző svéd felnőttképzési intézményeknél.

Leginkább azt szoktam mondani és gondolni magamról, hogy most kultúramediátor vagyok, és nagyon úgy néz ki, hogy az vagyok. Minden előnyével és hátrányával együtt. Hogy aztán végül mire jutok, azt egyelőre nem tudom, mert bár van saját stratégiám, a valóság mindig más, mint az előre elképzelt és eltervezett út. A mediátor legfontosabb erényeit gyakorlom (próbálom gyakorolni) itt: elfogadás, empátia és folyamatos alkalmazkodás a körülményekhez. Jelenleg leginkább Sziszifusznak érzem magam: felgörgetem a sziklát, aztán újra, aztán újra fel, aztán néhány szilánk fent marad, aztán újra fel. A sivatag-metafora ugyanezt volt hivatott leírni. Idővel kibontom mindkettőt

Már csak egyetlen (na jó, kettő) kérdésre nem válaszoltam: Mire való ez az egész csinálás-keresés-akarás-szeretés? És miért éppen Svédország? (A „miért éppen arab” kérdést most idő hiányában nem tenném fel magamnak- de persze, kérdezzetek.)

Az első kérdésre a válasz: a sok elméleti okosság, amit multikulturalizmusról, konfliktusokról, mediálásról, interkulturális kommunikációról, egyebekről tudok mondani, akkor lesznek hitelesek, akkor válnak kézzelfogható tudássá és gyakorolható hivatássá a tanítványaim számára, ha a valóságban is látom, kipróbálom, megtapasztalom, milyen a kulturális mindenki földjén élni.
Nos, hát itt duplán vagyok idegen, vagy inkább triplán. A gyakorlatban, sztereotípiák között. Olyan helyzeteket élek meg, amit a könyvekből nem lehet megtanulni, megismerni. Például a fiatal kurdok és szíriaiak konfliktusát, a gottsundai és stenhageni gangek verekedését. És, remélem, azt is, hogy sikerül a kurd és szíriai kulturális szervezetek vezetőivel kidolgozni valamilyen stratégiát (az egyik kis csírázó növénykém a sivatagban).

A második kérdésre könnyebb a válasz: Svédország oktatási rendszere lenyűgöző. Olyan, amire nekünk is szükségünk van, volna. Aktív állampolgárság, demokrácia, felelősségvállalás, Life long learning: ez mind olyan formát ölt, amit én szeretnék otthon is látni.
Kreativitás és kreatív ipar, a tanulás mint egészségmegőrző rendszer, csodás nyugdíjasok, akik egyszerre 2-3 nyelvet tanulnak, mert tanulhatnak. Iskola, ahová szeret a gyerek járni, mert érdekes, mert izgalmas, mert nagyon sok mindent lehet, és mert ő áll a középpontban, a társaival együtt, akik azt tanulják, hogyan kell egymást elfogadni és tisztelni. Az esélyek biztosítása, a lehetőség, hogy az legyél, ami szeretnél lenni, amiért megküzdesz, még akkor is, ha szüleid bevándorlók vagy esetleg finn romák.

Álmaim iskolarendszere. Hát most nyitott szemmel álmodhatok néhány hónapig.

Időnként, amikor nehézségek adódnak az itteni munkámban (nagyjából 2 naponta), felmerül bennem, hogy jobb lett volna Olaszországba menni. Bizonyos szempontból valóban jobb lett volna. Ott 20-.25 éves munkakapcsolatokkal és az olaszos pörgéssel már őrületesen sok dolgot csináltam volna régi-régi barátokkal. Itt most szedegetem össze a kapcsolati tőkét. 
És időnként nem hiszem el, hogy néhány integrációban illetékes, úgynevezett „kulturális szakembernek” el kell magyaráznom, mit jelent az „informális oktatás”. 

Kérdezzetek.

SOK(K) KIS APRÓ SOK(K)

Én már semmin sem csodálkozom. Megvan bennem a "jé, de érdekes" gesztusa, amihez az új megismerésének öröme társul, egyfajta felfedezői pozitivitás. "Nézd meg, és menj tovább."

Egy idegen országban, persze, gyakran találkozik az ember furcsaságokkal, amit meg kell emészteni, és amivel szemben csakis az elfogadás működik. Az emberek sokfélék. Otthon is, itthon is, ott is, itt is.

Ez az itt, ez az ideiglenes itthon nagyon sok(k)színű. Az a jó attitűd (legalábbis nekem), ha úgy nézem az embereket, mintha az erdő tisztásán nyíló színes virágok volnának. Az egyik kék, a másik sárga, a harmadik piros, a negyedik tarkabarka.

A másság arra jó, hogy az ember gyakorolja az emberségét. Hogy gazdagodjék. Hogy rájöjjön: a szereotípiák mögötti valóság mérhetetlenül gazdag.

Mióta itt vagyunk Domossal, igyekszem összegyűjteni egy olyan, életmódból, szokásokból álló csomagot, amire ráragasztható a kultúrsokk cimkéje. Nem nagyon van ilyen., és inkább saját határaimat jelzi egy-egy apró mozzanat. Azokat a pontokat tárja fel, ahol még változnom kell. Kellene.

Határok számbavétele, tehát.

Szeptemberben, a Kulturnatten napján (erről részletesen később írok) találkoztam egy fiatal pakisztáni muszlim fiúval, aki a fiam lehetne.  Többen voltunk egy társaságban, két nő és öt-hat férfi.

Hozzánk lépett, köszönt, és kezetfogott a férfiakkal. Én is nyújtottam a kezemet. Erre ő a szívére tette a kezét, és meghajolt. Én újra nyújtottam a kezemet, ő pedig újra a szívére tette a kezét, és meghajolt. Akkor jöttem rá, hogy valamit nem jól csinálok. Gyorsan próbáltam összerakni a fejemben, hogy vajon mit tévesztek el, elkezdtem figyelni a másik nőt: ő vajon mit csinál? Egyszerűen semmit, folytatta a társalgást, és nem erőlködött a kézfogással. Aztán eszembe jutott egy régebbi eset, amikor nem fogott velem valaki kezet. Akkor azt tanultam meg, hogy a hosszú szakállú, bajusztalan muszlimok, a salafik, biztosan nem fogják (mert nem foghatják) meg a kezem. Ez a fiú viszont nem volt salafi, se szakáll, se bajusz, farmernadrág, feliratos póló, bicikli.

Később megkérdeztem egy barátomtól, hogy mi a szabály. Nincs szabály, mondta ő, arról van csupán szó, hogy vannak olyan muszlimok, például ez a nem arab fiú, aki a régi-régi hagyományokat követi.

Át kell állítanom a jelzőrendszeremet: a szakáll-bajusz mellé társul a többi nő megfigyelése. Az esetek 99%-ában kezet fognak velem, az egy százaléknak pedig eltáncolom ezt a performance-t.

Persze, felmerült bennem, hogy vajon nem kellene-e neki megváltoznia? Elfogadnia az itteni szabályokat?

Nem, nem kell. Én szívesen lemondok a kézfogásról, ha ekkora tisztelettel jár.

Azóta többször találkoztunk a városban, mindig előre köszön, a szívére teszi a kezét és meghajol. Ennyi épp elég.

A svédek és finnek is szolgálnak meglepetésekkel. Nem túl sokkal, de néhánnyal igen. Ezt azonban egy másik bejegyzésben írom le részletesen.

Ízelítőül:

Engem némileg sokkol, amikor 10 fokban rövidnadrágban és pólóban jön velem szembe valaki. Vagy zokni nélkül papucsban.

Vagy ha minden nap felporszívózzák az avart.

Vagy az, ha szombat hajnalban arra ébredek, hogy óbégatnak a fiúk, és bútorokat dobálnak ki az ablakon.

Vagy az almafa, aminek nem szedik le a gyümölcsét.

Vagy a Krasznaja Moszkva a fiókokban.

Nem csodálkozom. Olyan, mintha otthon volnék. Nézem a virágos mezőt. Tanulok.

 

INDULÁS

Indulás


 

A megérkezés után két hónappal érdemes elindulni ezzel a bloggal, amit folyton írok fejben, a buszon, biciklin és gyalog, az erdőben és a sivatagban, de amit nem tud elindulni, mert mindig van egy váratlan esemény. Erdő és sivatag – ezzel a két természeti csodával (lénnyel?) tudom leírni az első két hónapot, mielőtt elindulnék visszafelé és előre az időben. 


 

ERDŐ

Itt mindenütt erdő van, és egyúttal sivatag. Ha kilépek az ajtón az uppsalai gettóban, Gottsundában, az erdőbe érkezem. Olyan, mintha ideiglenes táborozáson vennének részt az itt lakók, és néha olybá tűnik, hogy ezt nem csak én érzem így. Az egyik egyiptomi nő ismerősöm, két gyermekes anyuka, akivel semmilyen nyelven nem tudok beszélni, mert bár két éve él itt, nem tud egy szót sem svédül, és angolul is csak a „How are you?” kérdés és a rá adandó lehetséges válaszok ismertek számára, szóval Wala, bizonyára így érzi. Teljes szegregációban él, csak arab anyanyelvű kapcsolatokkal rendelkezik, és nagyon szeretné, ha nem az erdőbe lépne ki a lakásából.

Mindenütt erdő van, és ez számomra fantasztikus. Az erdőt kellene megtanítani… És megtanulni…

SIVATAG

Sivatag van itt, az én feladatom pedig az, hogy az éjjeli harmatot összegyűjtve megpróbáljak életet önteni egy kiszáradt oázisba. A metaforát lefordítva: az a feladatom, hogy egy tetszhalott (vagy teljesen halott?) közösség kulturális életét megszervezzem, és segítsek nekik megőrizni kultúrájuk, kultúráik darabjait.

Sivatag van, és néha erősen fúj a szél. Reggelre betemeti a rügyet bontó fácskáimat. Nincs mit tenni, újra kezdem, új szövetségeseket keresek, új ötleteket dolgozok ki. Új harmatot gyűjtök. Már van 2-3 fácskám, ami életen maradt. Őket gondozom. Szeretném, ha egyszer mosolyogni látnám Wala-t. És másokat.